A diktatúra kiépülése és jellegzetességei
Írta: dezs   
Share this!
Történelem tétel  

A diktatúra kiépülése és jellegzetességei

 

            A kékcédulás csalásokkal elért eredmények ellenére a magyar demokrácia hívei alkották a magyar társadalom döntő többségét. A szociáldemokraták beolvasztása (1948 - MDP létrejötte), majd a demokratikus pártok felszámolása után a kommunisták 1949-ben megrendezték az első „egypárti választást”, melyen megkapták a szavazatok 96 %-át.

 

            Ezt követően került sor az egyházak elleni támadásra: Mindszenty József bíboros érseket, a katolikus egyház fejét igyekeztek eltávolítani a közéletből - életfogytiglanra ítélték. Államosítottak 6000 egyházi iskolát. Már 1947-ben elkezdődött az államosítás a gazdasági életben: államosították a nagybankokat, majd a nagyüzemeket, később pedig a kisműhelyeket is. A hatalom fő fegyverének számított az 1948-ban létrehozott Államvédelmi Hatóság (ÁVH), amit a Belügyminisztérium addigi Államvédelmi Osztályából (ÁVO) önállósítottak. Az ÁVH-t Péter Gáboron keresztül maga Rákosi irányította.

 

            1949-ben - mint imperialista kémet - kivégezték Rajk Lászlót és társait. Szakasits Árpádot házi őrizet alá helyezték, Marosán Györgyöt és társait pedig bebörtönözték. 1951-ben letartóztatták Donáth Ferencet és Kádár Jánost is. Megkezdődött az osztályellenségnek tekintettek kényszerlakhelyre telepítése, folytak a kényszervallatások. 1949-ben az egypárti parlament elfogadta az új, szovjet típusú alkotmányt. A köztársasági elnök helyett Elnöki Tanács alakult, mely a parlamentet megkerülve rendelkezhetett. Elfogadták a tanácstörvényt, tanácsválasztásokat tartottak, így a helyi közigazgatás is kommunista befolyás alá került.

 

            A magyar parasztság nagy ellenszenvvel fogadta a kolhozosítás gondolatát, amit Nagy Imre is elhibázottnak tartott, Rákosi ezért kizáratta a pártvezetésből. A „szövetkezetei mozgalmakba” való erőszakos beszervezést a gazdagabb parasztok tönkretételével kezdték: a 25 kataszteri holdnál nagyobb földdel rendelkezőket kulákokká nyilvánították és olyan terheket róttak ki rájuk, hogy annak teljesítése eleve lehetetlen volt (ez volt a padláslesöprések időszaka). Őket gazdasági bűncselekményekért el lehetett ítélni. Jellemző, hogy 1952-ben 1,2 millió parasztcsaládból 800 ezernek nem maradt vetésre való gabonája. A Gerő irányította gazdaságpolitika a parasztsággal akarta előteremteti az erőltetett ütemű iparosítás költségeit. A beruházások a nehézipar, ezen belül a hadiipar céljait szolgálták. Emellett elhanyagolták a fogyasztói ipart és a szolgáltatásokat.

 

            1952-ben ünnepeltette Rákosi a születésnapját, amely hű képet adott a kommunista személyi kultusz és diktatúra igazi arcáról. 1953-ra a magyar nép teljesen elnyomorodott: a félelemnél csak a kiábrándultság és a gyűlölet volt erősebb.

 


 

            A Rákosi-rendszer csődje

 

            1953 márciusában meghalt Sztálin. A tehetetlenség még biztosította a májusi választásokon a Népfront (szokásos) 98,2%-os sikerét. Rövidesen kitört a kelet-berlini munkásfelkelés, sztrájkok voltak Csehországban. De az új szovjet vezetést leginkább a magyarországi helyzet nyugtalanította. 1953 júniusában Moszkvába hívták Rákosit és több más vezetőt, ahol keményen megbírálták addigi politikájukat. Rákosi megtarthatta pártfőtitkári tisztségét, de a miniszterelnöki posztot át kellett engednie Nagy Imrének, aki reformokat akart.

 

            Az új kormányfő júliusban az Országgyűlésnek terjesztette be programját. A változások híre a rádión keresztül futótűzként terjedt az országban: amnesztia a kevésbé súlyosan elítélteknek; a kitelepítések, internálások megszüntetése, az internálótáborok feloszlatása; a paraszti termelés és tulajdon biztonságának megteremtése, a magánvállalkozások engedélyezése; a kulákok zaklatásának, a kuláklistáknak s az erőszakos tsz-szervezésnek a megszüntetése; a nehézipar erőltetett ütemű fejlesztésének visszafogása, az életszínvonal emelése.

 

            Rövidesen kiderült, hogy Rákosi és a pártapparátus minden áron akadályozza a reformok végrehajtását. A főtitkárnak sikerült a szovjet vezetést Nagy Imre ellen hangolnia. 1954-55 fordulóján Moszkva támogatásával a Rákosi-Gerő csoport ismét magához ragadta a teljes hatalmat, s visszatért az 1953 előtti politikához. Újrakezdték a tsz-szervezést, a nehézipar fejlesztését, a kulákok megszorítását. Nagy Imrét 1955 tavaszán leváltották miniszterelnöki tisztéből, kizárták a pártvezetésből, sőt a pártból is. Bolsevik szokások szerint Nagy Imrének „önkritikát” kellett volna gyakorolni, megtagadni “eretnek” nézeteit, vezekelni „bűneiért”. Erre nem volt hajlandó, Rákosi viszont ahhoz már nem volt eléggé erős, hogy bíróság elé állítsa, mint tette volna Sztálin életében. A leváltott kormányfő így egyre népszerűbbé, sokak reménységévé, Rákosi ellenzékének vezetőjévé vált. Sok ismert író, újságíró, politikus, művész állt mellé, bírálta a Rákosi-féle politikát, ami nem volt veszélytelen dolog.

 

            1956 tavaszán megint megváltozott a helyzet, előbb Moszkvában, utána Budapesten. Az SZKP XX. kongresszusán Hruscsov elítélte a sztálini - s közvetve minden - személyi kultuszt. Rákosi helyzete mind tarthatatlanabbá vált, arra kényszerült, hogy nyilvánosan beismerje a Rajk-perben játszott szerepét. Végre júliusban leváltották, de helyére Gerő Ernő, klikkjének másik tagja került. Mögötte a második ember, a börtönből 1954-ben szabadult Kádár János lett - Nagy Imre nem került vissza a vezetésbe. A Gerő-féle vezetés nem tudott, nem is akart reformpolitikát folytatni, a Rákosi-rendszert megváltoztatni. De szinte mindenki más igen, s a kiszabadult szellemet nem lehetett visszakényszeríteni a palackba. A Petőfi-kör vitáin ezrek jelenlétében bírálták nyilvánosan a pártvezetést. Az MDP korábban érdektelen taggyűlései olykor napokig tartottak, az egyetemisták gyűléseztek. A hangadók mindenütt a valódi változtatásokat, emberibb szocializmust követelő reformkommunisták voltak, akik vezetőjüknek Nagy Imrét tekintették. Ősszel már érezhető volt a rendszer bomlása. A társadalom valamennyi rétege változást akart. Rajk László és kivégzett társainak 1956. október 6-i újratemetése százezres néma tüntetés volt a Rákosi-Gerő rendszer ellen.