5. Kölcsey Ferenc
Írta: dezs   
Share this!
Kölcsey híres versei a Himnuszon kívül – mennyire hatja át a romantika a költő verseit?

Kölcsey: tiszta, határozott jellem; erkölcsös, művelt, bölcs, szerény karakter, a reformkori hazafi ideálja; Kossuth nagyra tartotta

szenvedés volt a meghatározó: magányos, elszigetelt, gyötrődő; már korai verseiben is panaszos, érzelmes (pl. anya halála miatt); szerelmi élete egy fiatalkori eszményi szerelemélmény miatt nem bontakozhatott ki; vágyott a boldog, teljes életre, de sohasem érhette el azt

elérhetetlen ideálokért, vágyakért rajongott, ezért csalódottságában meghasonlott, fásult közöny lett úrrá rajta

Elfojtódás (1814): patetikus; kétségbeejtő lelkiállapotot jelenít meg; a sírással feloldódhatna, de erre is képtelen

Vanitatum vanitas (hiúságok hiúsága; 1823): elveszíti azt az illúzióját, hogy a világot valami rend igazgatja; minden látszat, csak a halál valódi, ami mindenkit elvisz

      hónapokig írja: következetes, jól kidolgozott gondolatmenet; tanító, célzatos jelleg (strófa, csattanó, szentencia-szerű szerkezet bizonyítja)

      a kezdő felszólítás után a Prédikátorok könyvének alakja, Salamon király nevében szól; lét kérdéseit és a történelmet vizsgálja az ő szemével, paradoxonok halmozásával, tömör, igehiányos mondatokkal ironikus, szinte humoros hangnemben oximoronokkal

’20-as évek, ’30-as évek fordulóján szemléletbeli fordulat: események, közélet kiragadja (a Hitel hatására is) depressziójából, a haza érdekében cselekszik; kevés, többnyire hazafias vers; epigrammákban tudta programját megvalósítani: Huszt, Emléklapra, Versenyemlékek (7 nagyon rövid epigramma)

Huszt: első része romantikus elbeszélés, a második valóságos drámai jelenet; klasszikus epigramma-forma; rémromantikus kellékek; melankolikus tanító célzat; szállóigévé vált tanulság: „Hass, alkoss, gyarapíts; s a haza fényre derűl!”

Élete vége: újabb kétségbeesés, a ’32-’36-os országgyűlés kudarca pesszimizmusba sodorja; a nemzet a pusztulásába rohan, eljátszotta lehetőségét (Herderi hatás)

Zrínyi második éneke (1838): utolsó nagy költeménye; a legpesszimistább műve; lírai dialógus (korábbi analóg műve, a Zrínyi dala is az): Zrínyi és a Sors vitája, azaz a költő hányódó lelkiállapotának kivetítése

      bár könyörög, de a megszólított itt nem az Isten, hanem az antik Végzet, akinek a döntése végleges; a hazát személyesíti meg, és leírja a homályos fenyegető veszélyt; a Sors kíméletlen, a magyarság gyávasága miatt pusztul el; a pesszimizmust a haza ünnepélyes, meghatott dicsőítése oldja

Rebellis vers: hasonló gondolatvilág, hangnem; nyolcsoros szemrehányás az elszalasztott lehetőségek miatt; nem gyűlölködik, hanem aggódik, fél (Ady-analógia)