16. A Nyugat első nemzedékének néhány kiemelt alkotója
Írta: dezs   
Share this!
Tóth Árpád, a magány lírikusa

A Nyugat egyik ösztönös tehetsége; szegénység és betegség, gyengeség meghatározó; rövid életű (1886-1928), de végig magas színvonalon alkot (főleg ’13-tól: Hajnali szerenád kötet); inkább 19. századi a stílusa, mint ténylegesen modern

Debrecenben nevelkedik, kicsapongó, de sokoldalú, képzőművész polgár apjánál

Pesten bölcsészkar, de nem tesz tanári vizsgát (bizonytalan)

betegség: tüdőbaj (gyenge, nem munkabíró)

kapcsolat: Lichtmann Anna (háb. alatt öszzeházasodtak)

háború hatása: fél, szót emel ellene, de nem elkötelezett

munka: Est Lapoknál van állása

élete vége: ‘20-as évek közepén lakást kap a Várban: jó levegő, kultúrközeg, de nagyon gyenge; utolsó kötetét még megszerkeszti (’28: Lélektől lélekig), a kiadást már nem éri meg

 

verstipusok:

                   önportré (Meddő órán, Lélektől lélekig)

                   ars poétika (Rímes, furcsa játék, Jó éjszakát!)

                   forradalmi versek (Új Isten, Március)

                   szerelmi versek (Esti sugárkoszorú)

                   nem kategorizálható: Elégia egy rekettyebokorhoz

egyenletes, magas színvonal

 

három dekadens vers:

 

Meddő órán (1908): panaszos magányvers; illúziótlan önjellemzés, magány, csüggedtség, passzivitás, rossz léthelyzet, önmarcangolás („Vézna, szánalmas figura, én. Én. én.”)

 

Lélektől lélekig (1923): utolsó kötet címadó verse; nem saját, hanem globális, egyetemes, társadalmi magány

sok dekoratív elem, kép, minimalista verselés, végén hiányos mondatok

indítás: életkép (ablaknál a csillagokat nézi), majd meghallja a csillagsugár üzenetét

ebbe akozmikus képbe, a végtelen űrbe helyezi bele a magányt

érzékletes, hideg hangulatú jelzők, az ég a földi léttel való rokonítása, a csillagok megszemélyesítése („térbe szétszórt milljom árvaság”)

két záró szakasz: a csillagvilágot az itteni elidegenedésre vonatkoztatja, az emberek közt is „jeges űr lakik”, de talán eljut az üzenete „lélektől lélekig”

 

Jó éjszakát! (1924): utolsó kötet végén van, búcsúzás: elalvás előtti rezignáció, de az egész élettel számol el

fáradt, lelassult környezet (a költőt körülvevő tárgyak)

menekülne az alvásba a mindennapi robot elől (felszólítás: „pihenjünk”, „aludjunk”, hasonlat: vízbe dobott kő, botjára rámaszkodó pásztor)

költői lét értelmetlensége: „balga fényűzés” „friss tülekedés” helyett; rímekkel is erősíti ezt

lezárás: szaggatott verselés, irónia, lemondás, érzelmi megnyugvás