BABITS MIHÁLY
Írta: dezs   
Share this!
Irodalom tétel

Babits Mihály

 

1. Fábián Márton előadása

Elsősorban azokat a Babits verseket próbáltam meg rendszerezni, amelyeket nevezhetünk ars poetica verseknek. Az életrajz ismeretében összeállítottam öt korszakot. Az ars poetica írásnak több oka van. Az egyik oka mindenképpen az, hogy minden művész számára elég nagy probléma maga az alkotás, az alkotás funkciója, célja, ezt igyekeznek valamilyen módon megfogalmazni. Horatius írta az Ars poetica című verset, ami alapján megszületett ez a műfaj. Minden ember életében sokszor következnek be fordulópontok. Olyan krízishelyzetek, amivel szembesülniük kell és ilyenkor ezek a helyzetek esetleg arra késztetik őket, hogy számot vessenek addigi életükkel, pályafutásukkal. A múlt alkalommal Ady kapcsán is beszéltünk arról, hogy valamikor ez a válság, ez a krízis annyira súlyos, hogy az embernek föl kell adnia azt a szerepet, amit magának választott és új szerepet kell vállalnia. egy költő számára a legalkalmasabb erre az ars poetica írása.

Az öt korszak első része a fiatal Babits költészete. Babits Mihály pályakezdése a század első évtizedére esik, ennek az első évtizednek kulturális szempontból jelentős előzményei vannak irodalom és filozófia terén. Babits számára ezek a művek meghatározó élmények voltak, nagyon erőteljesen érezzük a fiatal Babits költészetén az ő hatásukat. Az egyik fő kérdés filozófiai, ismeretelméleti probléma, ennek is a középpontjában olyan kérdés áll, mint az idő, az idő végtelensége, illetve az emberi lét végességének ellentmondásai. A másik problémakör saját személyisége, létkérdései, ez az a problémakör, amit talán úgy lehetne nevezni, hogy nem csak a művészethez, az alkotáshoz való viszony a probléma, hanem a társadalomhoz való viszony is. A két témához illeszkedik két híres vers, az In horatium című vers, Babits első kötetének kezdő verse és a válaszoló A lírikus epilógia, ami a kötet utolsó verse.

Ady kapcsán már volt szó a háborúról és arról a helyzetről, amit a háború teremt a hátországban élő művész számára. Babits egyrészt hívő ember volt, másrészt olyan ember, akit mindig is foglalkoztatott az emberek életével kapcsolatos kérdések. Nyilván a háború olyan helyzetet teremtett számára, amiben föladva azokat a dolgokat, amik az ő számára fontosak, egy kényszerű szerepben kell megjelennie, aminek a lényege elsősorban egy morális szerepvállalási kényszer, ez jelzi azt is, hogy az alkotás célja változik, módosul. Itt két verset említenék, az egyik a Húsvét előtt, a másik Fortissimo.

A világháború után a húszas években Babits visszavonul. Ez felfogható egy látványos kivonulásként is. A cél az, hogy rendezze életét, dolgait, erre egyetlen lehetőséget talál, a visszavonulást. Felmondja állásait, magányos életet él. Értelemszerűen következik a számvetés, ennek a verse a Cigány a siralomházban, ami azért is nagyon fontos, mert jelzi azt az állapotot, amiben éli az életét.

Nagy változás következik be a harmincas években. Visszatérnek a fiatal Babits kérdései, ugyanolyan témákkal találkozunk, mint korábban. Ennek a legszebb példája a Mint különös hírmondó című vers.

Mindenképpen meg kell említeni az öregkori költészetét Babitsnak és az ebben születő Jónás könyvét. Szemben Adyval a próféta szerepvállalás egy kényszer, egy kötelesség, amit nem lehet elkerülni.

2. Babits Mihály szabadon választott verse

A soha meg nem elégedés szavával kezdte kötetét, s kínzó elégedetlenséggel zárta a Lírikus epilógia című szonettben. Szintén ars poeticát megfogalmazó költemény, az In Horatiummal azonos témájú: ebben a versben is önmagát vizsgálgatja.

A cím belső ellentétet sugall; míg a líra a lelki táj megjelenítésére alkalmas, addig az epilóg a számadás, a visszatekintés műfaja. Babits ebben a költeményében a szubjektív idealizmus problémáival viaskodik. Ez a filozófia feloldhatatlannak tartja a tudat és a lét ellentétét. Azt hirdeti, hogy az énen kívüli világról semmit sem tudhatunk, s még létezése sem bizonyítható, mert csak érzékszerveink kétes ismeretei adhatnak hírt róla. A költőt gyötri a világ megismerhetőségét tagadó világszemlélet, elfogadásába nem tud belenyugodni.

Versformája szonett: két darab négysoros és két darab három soros versszakból áll, a sorok tizenegy szótagosak, jambikus lejtésűek. Szigorú szabályokhoz kötött, zárt szerkezetű műfaj, egy versszakba egy gondolat fér bele. Szervező ereje az ellentét.

Az első strófában felhangzik a valóság és a vágy ellentmondó feszültsége: a mindenséget, az egész univerzumot megverselni vágyó költő csak az "én"-ről, önmagáról tud énekelni. Undorát érzékeltetik az "én"-hez kapcsolt újabb metaforák és a hasonlatok: "első s utolsó", "vak dióként dióban zárva lenni", "bűvös kör". Képei egyre konkrétabbak, a végtelenbe tartanak. Az "én"-nel szemben álló mindenség ezzel párhuzamosan egyre halványul, veszít konkrétságából. Ezt jelzi az igék határozottabbá válása is. Az első versszak még világosan beszél a mindenség létéről: "a mindenséget vágyom versbe venni". A következőkben az "azt hiszem" már kétségbe vonja, megkérdőjelezi a mindenség létezését, valóságát. A harmadik versszak "jól tudom" igéje határozottan tagadja az énen kívüli világot: a vágy nyila ugyan kiszökhet a bűvös körből, de hiába, mert a vágy "sejtése csalfa". A lélekben lezajló szenvedélyes vita előhívja az énhez kapcsolódó újabb metaforákat, hasonlatokat: "börtön", "alany és a tárgy", "ómega és az alfa". Az alfa és az ómega szimbolikája ugyanakkor az "én" világának végtelenségét is sejteti. A költeményben a világot megismerni vágyó ember kudarca fogalmazódik meg, filozófiai síkon az agnoszticizmus gondolatával függ össze: az ember a világba önmagát látja bele, ezért nem szemlélheti magát tárgyilagosan és felülemelkedve.