DEZS.EXTRA.HU
tételek gyűjteménye
 

Kezdőlap
Tételek
gardening.ro erdélyi kertészeti portál

Berzsenyi Dániel PDF Nyomtatás E-mail
Írta: dezs   
Share this!
Kidolgozott tétel  

Berzsenyi Dániel

(1776-1836)

 

Berzsenyi Zrínyi után az első színvonalas költőnk, aki a magyar nemesség eredetét, történetét és némi öntudatát szólaltatta meg költészetében. Szerb Antal szerint nála minden az erő körül forog. Ódaköltőként Toldi Miklóshoz hasonlítja. „Toldi erejével halmozta és dobálta egymásra a monumentális képeket. Berzsenyi életét is hatalmas erők küzdelmeként élte meg. Büszke volt szilaj, temperamentumos természetére, de azt is tudta, a gigászi erők reménytelenek az elmúlással, az enyészettel szemben. Az erő mellett másik kulcsszava az elmúlás. Az elmúlás élményét saját életéből és a kor irodalmából merítette.

 

Élete:

1776. május 7-én született Hetyén (Vas megye, Kemenesalja) egyetlen gyerekként. Apja jogvégzett, de gazdálkodó ember volt. Erőtlen fiát ő tanította, nevelte otthon. Izmos fiúként 1788-ban kerül a soproni líceum előkészítő osztályába és 7 évet tanul itt (sokat lógott, mert idősként nehezen alkalmazkodott az iskolai rendhez). Sokat olvasott, főleg latin műveket. 1793-ban elszökik Sopronból, katonának áll be, majd onnan is menekül. 1795-ben befejezi diákpályáját. Nagybátyjához, Niklára megy, mert apjával utálták egymást; anyja halála után (1794) még jobban elmélyült ez a viszály, ő volt közöttük a védőfal. 1799. májusában feleségül veszi Dukai Takács Zsuzsannát. Önálló gazda lesz. 1804-ben Sömjénről Niklára költözik, csak titokban írogat. Egyedüli barátja a magányosság és az elmélkedés lesz, mert felesége műveletlen. 1803-ban Kis János lelkész felfedezi benne a költőt és 3 művét azonnal el is küldi Kazinczynak. 1808-ban Berzsenyi elküldi Kis Jánosnak 77 költeményből álló verseskötetét, hogy segítsen kiadni, ezáltal levelezés indul meg közöttük. 1813-ban megjelenik a kötete papok és Berzsenyi saját pénzén. Pesten csak kétszer járt, de itt találkozott Szemere Pállal, Kölcseyvel, Vitkovics Mihállyal. Terméketlen költő: 137 vers. Életformája és költői becsvágya tragikus ellentmondásba került, ehhez hozzájárult még a magány, kedély, egészségi állapota. Ebben az időszakban érte Kölcsey igaztalan bírálata. Berzsenyiben ezután elhallgat a költő. Kölcsey kifogásait a romantika nevében utasította vissza. 1830-ban MTA (Akadémia) taggá választja Berzsenyit. Utolsó éveiben gyógyfürdőkben kúrálta magát. 1836. február 24-én halt meg Niklán.

 

Költészete:

Műveinek nagy része 1803-1813 között született, amikor az irodalmi élet Magyarországon halott, csak nagy magányos alkotók vannak, köztük Berzsenyi. Mivel Pest az új irodalom központja, erről az irodalomról semmit sem tud, mert teljesen más világban élt: életformája a dunántúli nemességhez kötötte, műveltsége azonban Kazinczyékhoz. Sehova sem tartozott igazán. Az övéiktől műveltsége választotta el, Kazinczyéktól parlagias környezete, ezért maradt tehát otthontalan. Versei sorrendjét nem tudjuk, mert nem datálta őket. Pályájának korai szakaszában versei két csoportra oszlanak: szerelmes versekre és hazafias ódákra. Kazinczy az ódaköltő posztját jelölte ki számára. A nemzeti lét és nemlét kérdése, a régi dicsőség és a törpe jelen önkínzó szembeállítása, a nemzet pusztulásának víziója a "nagyszerű" halál réme egész reformkori költészetünknek visszatérő témája. Stílusa inkább klasszicista. Horvát János szavai szerint: "Klasszicista formában romantikus lélek".

 

Ódaköltészete:

A romantikában általános volt az elmúlás felett érzett szomorúság és borongóság. Vigasztalásért B. Horatiushoz fordult, aki olyan nemes derűvel és bölcsességgel vette tudomásul az elmúlást. Az óda műfaját is Horatiustól vette, (H.-nál a műfaj még tágabb értelmezésű tematikáját és hangnemét tekintve is). Kazinczy is az ódaköltő posztját jelölte ki Berzsenyi számára. Ez a műfaj megfelelt a reformkori költészet társadalmi szerepének: a hazafiság, a nemzeti gondolat, a magyarság fennmaradásáért érzett aggodalom kifejezésének, másrészt a horatiusi tanító célzatnak: a lelkeket kívánta művelni, nemzetét akarta szolgálni hazafias ódáival.

Óda: lírai műfaj, többnyire fenséges tárgyról emelkedett stílusban írt költemény. Rokon lírai műfaja a himnusz és a rapszódia. A költészet ősi műformái közé tartozik. Ódaköltők: Horatius (A rómaiakhoz), Keats (Egy görög vázához), Vörösmarty (Szózat)

A nemzeti eszmélkedés, a függetlenségi gondolat Közép- és Kelet-Európában, az egyes (idegen uralom alatt élő) népek romantikus irodalmának központi magvává, éltetőjévé lett, és ez oktató, erkölcsnemesítő társadalmi szerepet rótt a költőkre.

A magyarokhoz (I.) (1810)

Valószínűleg az egyik legkorábbi, de mindenképpen leghosszabb ideig csiszolgatott költeménye (16 év). 1810-re készült el végleg. A mű izgatott, zaklatott, nagy ellentéteket egymásnak feszítő alkotás. A romlott jelen és a hajdani erő, feddhetetlenség kontrasztjának képei töltik ki a 14 szakaszos vers 12 versszakát. Az egészben megjelenik a nemzet jövőjéért érzett aggodalom, a szorongó fájdalom. Az óda kulcsszava az erkölcs: a régi „tiszta” és vele szemben a „mostani veszni tért” erkölcs. Ez az oka nemzet hanyatlásának, menthetetlen pusztulásának. Ez a gondolat évtizedek óta élt, érlelődött a köztudatban és az irodalomban. A költemény lendülete váltakozva és egyre táguló mértékben villantja össze a két időt, a múltat és a jelent: a múlt dicső nagyságát, erejét, s a jelen romlását, erkölcsi züllöttségét – időszembesítő vers. Az 1. strófa megszólításban (1. sor) már megjelenik a vers szerkesztő elvét alkotó éles szembeállítás, mely erkölcsi ítélet is („romlásnak indult” – „hajdan erős”). A számonkérő indulatos kérdések a felháborodó megdöbbenést jelzik. A vers címzettje: a „magyar”, a magyarság, a nemzet, melyhez E/2-ben szól. A 2. vsz. a múlt kemény helytállását idézi. Ez a múlt nem idilli aranykor volt. Buda vára a nemzeti lét, a függetlenség jelképe. Ezt a várat „szórja” most el a jelen, rombolja le a veszni tért erkölcs és az „undok vipera-fajzatok”. A 4-6. vsz-ban ismét a múlt bizonyító tényei sorakoznak: Buda vára szembeszegült a külső hatalmak túlerejével, a nemzetet nem „fojthatta meg” a belső „visszavonás”, a testvérháborúk sora sem. A nagyság és az erő, a veszélyekkel büszkén szembeszálló rendíthetetlenség szilárd alapja a „régi erkölcs” volt. A 7-10. vsz-ban a jelen bűneinek olvashatjuk a legbővebb felsorolását, fájdalmas önostorozás. A „lassú halál” okozója a belső szétzüllés, a „tiszta erkölcs” eltűnése. Ez úgy pusztította el Rómát is, mint ahogy a férgek az „éjszakai szélvészt” kiálló „kevély tölgy” gyökereit. Ez az egyetlen részletesen kibontott hasonlat: a lassú halált, az észrevétlen pusztulást kívánja érzékeltetni. A vétkek: a gyönyörhajhászó elkorcsosodás, a hagyományok megvetése, az anyanyelv elhagyása. A 11-12. vsz-ok felkiáltó mondataiban újra a dicső múlt nagysága zeng – Attila, Árpád, Hunyadi János harcait felmutatva. Egyszerre van itt jelen a büszke öntudat és a csüggedt kiábrándulás, a múlt értékeinek visszasóvárgása és a kétségbeesett tehetetlenség. Az utolsó két strófában hangváltás van: a múlt nagy példáinak felsorolását és a bűnök ostorozó keménységét, az ódai hangot az elégikus váltja fel. A költő lemondó sóhajjal összegzi fájdalmas tapasztalatait: játékok vagyunk a sors, a „tündér szerencse” kezében, a hajdani nagy birodalmak példája pedig történelmi szükségszerűséggé emeli a pusztulást. Ez a lezárás kiteljesíti a pesszimizmust, elsodorja a korábbi megbúvó reményt is: hátha a beismerés, a feleszmélés és a vezeklés révén megjavulhatnak az erkölcsök. A beszélő és a megszólított viszonya a 9. strófától megváltozik: eddig a korholás E/2-ben történt, a „Mi a magyar most?” a dialógust a 3. személy megszakítja, majd T/1. személyben szólal meg. A költő végül mégis vállalja a sorsközösséget az elsiratott nemzettel. A meglepő szembeállítás, romantikus túlzás meghökkentő metaforákat teremt: pl.: „vérzivatar”, „vak tűz”, ádáz ostromokat mosolyogva néz”, világot ostromló”, „napkeletet leverő hatalom”, „öldöklő század”, „szent rokonvérben feresztő visszavonás tüze”, nemzeteket tapodó harag”.

A magyarokhoz (II.) (1807)

Az előző költemény lemondó pesszimizmusával szemben ebben az ódában a kezdeti riadalom a jövőbe vetett szilárd, optimista hitbe vált át. Történelmi háttere a napóleoni háborúk Európát megingató hatása, 1805. október 21-én az ulmi csatában elszenvedett osztrák vereség, közvetlen kiváltó alkalma pedig I. Ferenc császár és király népeihez intézett kiáltványa. A vers azonban az alkalmi események fölé nőve minden korra érvényes erkölcsi ítéletet fogalmaz meg. Szerkezete kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb, mint a másiké, terjedelme rövidebb: 6 vsz., mely két (3-3) részre tagolódik. Az első egység (1-3. vsz.) uralkodó érzelme a rémület, a megdöbbenés. A háborúk által mozgásba lendült történelem viharzását a tenger forrongásának Horatiuson át Alkaiosztól öröklött képe fejezi ki (az állam hajója a tenger vad, elnyeléssel fenyegető hullámai között úszik, lebeg). A rémületet felerősíti a rákövetkező mitológiai metafora (Erynnis – a bosszúállás istene – „vérbe mártott tőre”). Az első strófában felidézett háborús rémület a következő kettőben az egész világot felfordulással fenyegető zűrzavar látomásába csap át. A földrajzi tulajdonnevek romantikus túlzással az egész földkerekség képzetét keltik fel. A legdöntőbb élmény, hogy az eddig örökkévalónak hitt világ és rendje összeomlott: államhatárok, törvények, erkölcsök, szokások napról napra megváltozhatnak, semmiben sincs állandóság. („A népek érckorláti dőlnek, / S a zabolák s kötelek szakadnak.”) A megrendítő élményből nem a kétségbeesés fakad, hanem éppen ellenkezőleg: az ábránd és merész hit, hogy bölcsen kormányzott „lebegő hajónk” „állni-tudó” lesz a habok közt. Vagyis nemzetünk nem fog elpusztulni, történelmi kivételként kívül marad az örökös változás történelmi szükségszerűségén (4-6. vsz.) A bátor hit alapja egyrészt a Titusnak nevezett I. Ferenc és a nemzet szilárd egysége, mely őrzi a régi rendet. (Titus = jó császár fogalma). Ez a költemény is világtörténelmi példákkal zárul. Optimista tanulság: az ősi tiszta erkölcsök tették híressé Rómát, Marathónt, Buda várát. Ezek a példák a hősi lélek magasabbrendűségét hirdetik a nyers erővel szemben. A vers felfelé ívelő menetű. A mű alkaioszi strófaszerkezetű. Az E/2. használatát (az 5. strófa elejéig) a befejezésben az E/1. váltja fel: „nem félek”, „bátran vigyázom”. A költő lecsendesítve a zaklatottságát, már nyugodtan, bizakodva összegezheti az erkölcsi ígéretét. Reményt, bíztatást, a lelkek ébresztését jelentette ez a költemény. Kodály Zoltán 1936-ban ezért is készíthetett belőle hatásos kórusművet a végveszélybe jutott magyarságért aggódva.

Osztályrészem

1799 körül keletkezett elégikus óda. A „megelégedéssel” viaskodik: az antik költő filozófiájával próbál fölé emelkedni kisszerű életformájából fakadó tragikus életérzésének. Versformája, a szapphói strófaszerkezet azonos a horatiusi ódáéval. Az első két versszak hajó-képe is Horatiustól való: Licinius Murenához írt parainézise az emberi életutat a veszélyes tengeri hajózással azonosítja, az okosan kormányzott hajó a középutat választja. A Berzsenyi-vers csak utal az Odüsszeiából ismert tengerörvényre. Témája a megérkezés, a partra szállás a békés kikötőben. Az élet viharain túljutott „heves ifjú” élete fordulópontjához érkezett: felnőtté vált, a maga ura lett. Az „elzárt hely” védettséget jelent, de a biztonság jóleső érzése mögött ott rejlik az ifjúságtól való búcsú fájdalma. Ráeszmél az idő visszafordíthatatlanságára. A 2. vsz. jövőt jelentő igealakjai („fel nem oldja”, „fogadd”) az új életformára való felkészülést jelzi. A költőnek szüksége van önvigasztalásra, ezért a „boldog megelégedés” illúziójába ringatja magát. Felsorakoztatja a jómódú földbirtokosi élet nyomós érveit, a kiegyensúlyozott családi élet boldogságát (3-4.). Osztályrészül jutott sorsa mégis szegényesnek, kiábrándítónak hathat az ókori irodalomból ismert görög tájak pompázatával. A vsz-ot lezáró kérdő mondat valójában erős állítást tartalmazó felkiáltás. Rejtegetett elégedetlenség megnyilvánulása: a földesúri jólét mellett, valami másra, teljesebbre vágyik. Az 5. szakaszban látható leginkább az áhított és akart nyugalom. A „nehéz szükséget” kizárva bármilyen élethelyzetben „mindenütt boldog megelégedéssel” néz az égre. A sorsába beletörődő filozofikus lélek kijelentése ez. Nem rendítheti meg nyugalmában a sorsfordulat. A „csak” módosítószó egyetlen feltételhez köti az imitált „boldog megelégedést”, a mindenről lemondani tudás képességét. Ez a Camonea (kaména: a görög Múzsáknak megfelelő itáliai istenségek) jelenléte, a költészet vigasza (6.). A vers horatiusi lezárása (7.) őszinte rajongással zengi a költészetnek a legválságosabb helyzetekben is a minden bajtól mentesítő csodáját. A költő a Múzsához menekül, mint egyetlen oltalomhoz. Ha minden érték kihull is az emberi életből, ha „vadon tájékára” sodor is a sors, a művészet még mindig tartalmassá teheti a létet.

Közelítő tél

Másik (az utókor számára is) sikeres elégiája A közelítő tél című, mai 1804-1808 között készült. Komor, vigasztalan hangulat uralkodik a versben. A cím is riadalmat kelt. A vers felépítése logikus: változatosan szövi össze azt, ami elmúlt, és ami itt maradt. A durva őszi táj lehangoló képe, egyszerre jellemzi az évszakot, az ifjúság örömeinek elvesztését, s a kiábrándító niklai környezetet is. A költői negatív festés kettős hatást ír le: nemcsak a jelen sivárságára döbbent rá, hanem nagy erővel tudatosítja a múlt értékeinek tragikus, visszahozhatatlan elvesztését is. A múltat próbálja idillé varázsolni. A pozitív értékű szavak halmozása, s az antik utalások a niklai ház körüli kertet díszes "ligetté", "rózsás labirinth"-tá eszményítik, melyben a "Zephyr" lengedezett és "Symphonia" szólt. Az első három szakaszban a természet festésével érzékelteti az idő múlását. A felsorolt ellentétekben ott remeg a múlt és jelen, az élet és a gyász komor hangulata: borong-mosolyog; néma homály-öröm víg dala harsogott; levél zörög-szomorú, kihalt. A negyedik strófában a látványból filozófiai általánosítást von le: az idő észrevétlenül tovasiklik, minden az ég alatt csak "jelenés", pillanatig tartó tünemény. Az 5-6. versszakban a költő magára, saját életére vonatkoztatja az általános romlást, pusztulást. Lemondással veszi tudomásul, hogy észrevétlenül, kihasználatlanul örökre elmúlt ifjusága. A lélek kiégettsége, halála miatt panasz sír az elégia lezárásában: az elmúlt ifjúság szépségeinek már soha többé nem lehet részese. A költemény elolvasása után döbbenhetünk rá, hogy ott sem csupán valóságos, hanem egyúttal lelki tájról is szól a leírás. (Lolli - szerelem jelképe).

Fohászkodás (1810)

A vers a hívő költő hangján szól, de a benne levő roppant imádat nem az egyházi istennek szól, hanem egy minden dogmától független teljhatalmú lénynek. A mű két részre osztató fel: Az első részben írja le Istennek az ő szemében betöltött nagyságát. Ebben a leírásban a monumentális, robosztus klasszikus képek (“Léted világít mint az égő Nap”; “A legmagasabb menny s … Uránjai”) és a kicsiny természeti jelenségek (“A szélvésznek bús harca, az égi láng villáma, harmatcsepp, virágszál”) tökéletes egységet alkotnak. Ezt egy bibliai utalású strófa választja ketté (“Te hoztad e nagy Minden ezer nemét a semmiségből” - Mózes I, Genesis). Ez az egész rész Isten hatalmának méreteit, teljességét jeleníti meg a Teremtés eredményei által. A második részben (5-7. strófa) maga a költő is megjelenik, és az E/1. használatával teszi élethűvé a jelenetet (“Buzgón leomlom előtted, Dicső!”). A felkiáltó mondatok gyakoribbá válása és a sírásra való célzás (“Letörlöm könnyeimet”) arra a felfokozott lelkiállapotra utalnak melyben a költő a verset írhatta. Berzsenyi rezignált személyisége híven jelenik meg: az elmúlás gondolata, a halálba való belenyugvás békéje. A vers egy vallásos érzelmekkel töltött naturalista képpel zárul (“ott is elszórt csontjaimat kezeid takarják”). A vers részenkénti mondanivalójának változása ellentétben van a mű hangstilisztikai szempontokból való felbontásának. A statisztikai számolások alapján is két részre lehet a verset felbontani: egy (stilisztikailag) negatív (1-5. strófa) és egy pozitív darabra. Az 1-5. strófában a magas magánhangzók túlnyomó fölényét a kellemes hatású mássalhangzók - m, n, ny, l stb. - nem nagyon tudják ellensúlyozni annak ellenére, hogy az eszmei mondanivaló a nézőpontjából a lehető legpozitívabb. Az 5-7 strófában, ahol leginkább a búskomorság, a melankólia a jellemző, a kellemes hangzásélményt nyújtó magánhangzók vannak fölényben.

A vers rímtelen, formája az úgynevezett alkaioszi strófaszerkezet, amely két nagy alkaioszi sorból, egy ötöd-feles jambusból és egy kis-alkaioszi strófából áll:

“Isten! Kit a bölcs lágesze fel nem ér

Csak titkom érzõ lelk óhajtva sejt:

Léted világít, mint az égõ

Nap, de szmünk bele nem tekinthet.”

Berzsenyi költői szempontból viszonylag terméketlen volt, ennek oka a gazdasági problémákban és családi nehézségekben keresendő. A terméketlenség ellenére Berzsenyi művei nagy hatással voltak más költőkre, írókra. A Fohászkodás témakapcsolatban van Madách: Az ember tragédiája c. művével, ami arra utal, hogy Isten cselekedeteinek bemutatása minden korban - így Berzsenyiéiben is - közkedvelt volt.

 
< Előző   Következő >
Tanulási segédletek
Kötelező olvasmányok elemzései
Irodalom vázlatok
Történelem tételek
Nyelvtan tételek
Számítástechnika tételek
Szociológia tételek
Angol tételek
Növényvédőszer kémia tételek
Elsősegély tételek
Vállalkozásgazdaságtan tételek
Irodalom tételek 2.
Nyelvtan szóbeli tételek
Történelem tételek 2.
Biológia tételek
Angol szóbeli tételek
Angol nyelvtan tételek
Irodalom tételek 3.
Filozófia tételek
free counters
 
Template source from www.webhomez.net. Converted to Mambo template by Your Mambo Design.
© 2017 dezs.extra.hu - tételek gyűjteménye
Joomla egy nyílt forráskódú rendszer, mely a GNU/GPL Licensz alatt áll.