Kölcsey Ferenc

A reformkor nagy költője, írója és politikusa írta. Életének utolsó éveiben írásba foglalta azt a nevelési útmutatót, amelyet unokaöccse, Kölcsey Kálmán számára készített A címe: Parainesis (e görög szó jelentése: buzdítás). Kölcseynek e műve 1837-ben az Athenaeum című folyóiratban jelent meg.
„Imádd az istenséget! ez a legelső rendszabás Pytharogas arany-verseiben, s úgy hiszem, méltán. Semmi sincs, ami az emberi szívet annyira felemelhetné, következőleg az élet mindennapi jeleneteiben s a szenvedélyek és indulatok örök ostromában hozzáragadt szennytől annyira megtisztíthatná, mint az istenség nagy gondolatával való foglalatoskodás. Akármerre veted e temérdek mindenségben tekintetedet, mindenfelől egy végtelen bölcs, nagy és jó, de egyszersmind megfoghatatlan lény jelenségei sugárzandnak feléd.”
Ez tehát az az alap, amelyre a nevelés épül. Tanítványa tekintetét ezután Kölcsey a földi tényezőkre irányítja. Az egyik legfontosabb tény: az ember nem egymagában, hanem társadalomban él. (Kölcsey szóhasználatában a „társaság” szó a társadalmat jelenti.) „Jókor szokjál a gondolathoz: a társaságban született ember nem önmagáé. Számtalanok a jótétemények, mik a társaséletben naponként reánk háramlanak. Lehet-e kívánnunk, hogy e jótéteményekkel ingyen élhessünk, mint zsarnok a más izzadása bérével? Használni akarod a társaságot? Úgy mindent meg kell tenned annak fenntartására, mi saját erődből kitelik.”

Kölcsey szerint a bennünket felnőttségre, teljes emberségre segítő és nevelő társadalom nem más, mint a haza, a nemzeti közösség, azazhogy a magyar haza, a magyar nemzet közössége. Költői szavakkal írja körül a haza fogalmát: „Mi a haza? Ezerféle édes emlékezet, megszokás, haszon és szeretet összefont érdekei teszik azt a szív előtt kedvessé; e társaság ideája egyesíti magában nemcsak azon érzeményeket, melyek kebledet mint háznép tagjának, barátnak, rokonnak betöltik; e társaság ideája egyesíti magában nemcsak birtokodat s birtokod s élted bátorságos (-biztonságos) voltát, de az önérzést is.”
Sok kapocs fűzi egybe a hazának, a nemzetnek a tagjait, s közülük az egyik az „önérzés”, vagyis a nemzeti önérzet, a magyar öntudat. Mi is ez? „Az önérzés veled született, mely gondolataidra, tetteidre s egész lényedre törülhetetlen befolyást gyakorol; melyet tisztán meg nem őrizve ten (–saját) emberi becsedet alacsonyítod le. Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol, s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt.”

Szelíd szavakkal, de határozottan utasítja vissza Kölcsey azok nézeteit, akik úgy vélik: elavult valami már a hazafiaság, a nemzeti öntudat, érzéseinkben és tetteinkben a magyarsághoz való ragaszkodás. Szerinte értelmetlen, egyúttal szerfölött káros a kozmopolitizmus, a világpolgári felfogás! „Soha nem tudtam megérteni: kik azok, akik magokat világpolgároknak nevezik? Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével, s egy helyről másra hurcoltatik, setétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk, hogy azt a jótékony világítással állandóan boldogíthassuk. Hol az az ember, ki magát a föld minden országainak szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántok keblében? Leonidas csak egy Spártáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg! Nem kell erre hosszú bizonyítás. Tekints szívedbe, s ott leled a természettől vett tudományt, mely szerelmedet egy háznéphez, s ennek körén túl egy hazához láncolja. Szeresd a hazát!”
A felnőttségre való felkészülés elmélyült tanulást vár el és sokféle tapasztalat megszerzését kívánja meg a fiataltól. „Korunk sok ismeretet kíván...” – az 1830-as évekről írta ezt Kölcsey. „Korunk sok ismeretet kíván, s ez jó oldalai közé tartozik, de sok ismeret után kapkodás könnyen oda viszen, hogy címmel és színnel elégedjünk meg. S e hibára hajlás a kor rossz oldalai közt talán a legroszszabb.”
Érdekes reformkori kifejezés: ne elégedjünk meg „címmel és színnel”, vagyis pusztán a felszínnel, a külsővel, a futólagossal! Tehát nem szabad engednünk, hogy a kétes értékű újdonságok hajhászása eltérítsen bennünket a legfontosabb, a leglényegbevágóbb ismeretek alapos elsajátításától: „Törekedjél ismeretekre! De ismeretekre, melyek ítélet s ízlés által vezéreltetnek. E vezérlet híjával sok ismeret birtokába juthatsz ugyan, hanem ismereteid hasonlók lesznek a szertelen sűrű vetéshez, mely gazdag növésű szálakat hoz – mag nélkül.”
Könnyű sikereket felületes ismeretekkel, látszatműveltséggel is elérhet az ember, de ettől őszinte aggódással óvja unokaöccsét a költő: „Ki csak társasági mulatságokban óhajt ragyogni, vagy éppen tudatlanok által akarja magát bámultatni, az könnyű módon elérheti célját, de értelmesektől megvettetik. Hogy a dologhoz értők előtt méltólag felléphess, hogy ismereteid mind magadra, mind másokra jótevőleg hassanak: hosszú, fájdalmas munkára kell elszánva lenned. Mert alapos s egyszersmind sokoldalú tudományt szerezni felette nehéz. Sok olvasás, még több gondolkodás, sok egybehasonlítás, még több gyakorlás s fogyhatatlan béketűrés az, ami megkívántatik.”

Vajon meddig tart a tanulás időszaka? „Ne gondold, mintha a tanulás csak bizonyos időhöz, az ifjúság éveihez köttetnék. Ifjúkorunk oly szűk s oly sokféle tanulmányokkal elfoglalt, hogy gyors elfolyása alatt erős alapon épült tudományra jutni csaknem lehetetlen.”
Ma úgy mondanánk: a folyamatos tanulás ideje életünk végéig tart. De miért van szükség a sok tanulásra, erőfeszítésre? Kölcsey eszménye „a jelenkorra hatni kívánó polgár”, aki előtt ez a cél lebeg: „tudományt munkás élettel egybekötni”. A reformkor nagy gondolkodója ezt kívánja rokonától ugyanúgy, mint minden korabeli magyar fiataltól: „Magányos ismereteket szerezni, hogy azok a sokaságra átplántálva közkinccsé váljanak; világos ideákból fáklyát gyújtani, melynél az együttélők előítéleteik setétségéből kiléphessenek; régi és új, idegen és saját tapasztalást egyesíteni, hogy a néptömeg előtt vezérelv gyanánt ragyogjanak; szóval minden ismeretet a kor szükségeire és kívánataira, a jelenlét nemesítésére s a jövendő előkészítésére fordítani, s a lehetségesig életbe hozni: ezt kívánom én mindazoktól, kik a közdolgokban forgandók. Ily szempontból nevelé Sokrates a maga ifjait, ily szempontokból indultak ki Perikles és Demosthenes, Cato és Cicero.”

Kölcsey szerint a műveltségnek nagyon fontos összetevője a magyar nyelv minél teljesebb birtoklása. Anyanyelvünket állandóan fejlesztenünk, tisztítanunk, bővítenünk kell, s minden körülmények között helyesen, választékosan kell használnunk! „Nem elég azon nyelvismeret, mely dajkánk karjai közt ragadt ránk; s azt hinni, hogy gyermekkori nyelvünkkel az élet és tudomány legmagosb s legtitkosb tárgyit is tisztán s erőben előadhatjtuk, nevetséges elbízottság. Igyekezned kell nemcsak arra, hogy beszéded hibátlanul zengjen ajkaidról, hanem arra is, hogy kedves hajlékonysággal, gazdag változékonysággal, tisztán kinyomva, s szívre és lélekre erőben munkálva, okaidnak s érzelmeidnek akaratodtól függő tolmácsa lehessen.”
De a mi szép magyar nyelvünk – tanította unokaöccsének Kölcsey – nem csupán praktikus használati eszköz, hanem szoros kapocs is, amely bennünket magyar hazánkhoz, magyar honfitársainkhoz köt. Igen hasznos a művelt ember számára, ha idegen nyelveket is beszél, de nagy nyomatékkal köti neveltje lelkére a költő. „Soha ne feledd: miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni – kötelesség!... Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! Mert haza, nemzet és nyelv három egymástól válthatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog.”
A filozofáló Kölcsey nevelési gondolatainak csúcspontját a költő Kölcsey fogalmazta meg. A reformkori magyar fiatalember legyen kész a cselekvésre, a haza érdekében való tevékeny életre! A kárpátaljai Huszt várának romjai alatt merengve Kölcsey így fejezte be költeményét, pedagógiájának lényegét summázva: „Messze jövendővel komolyan vess összve jelenkort: hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül!”