Kidolgozott tétel
Kölcsey
Ferenc
A reformkor nagy költője, írója
és politikusa írta.
Életének utolsó éveiben
írásba foglalta azt a nevelési
útmutatót, amelyet unokaöccse,
Kölcsey Kálmán
számára készített A
címe: Parainesis (e görög szó
jelentése: buzdítás).
Kölcseynek e műve 1837-ben az Athenaeum című
folyóiratban jelent meg.
„Imádd az istenséget! ez a
legelső rendszabás Pytharogas arany-verseiben, s
úgy hiszem, méltán. Semmi sincs, ami
az emberi szívet annyira felemelhetné,
következőleg az élet mindennapi jeleneteiben s a
szenvedélyek és indulatok örök
ostromában hozzáragadt szennytől annyira
megtisztíthatná, mint az istenség nagy
gondolatával való foglalatoskodás.
Akármerre veted e temérdek
mindenségben
tekintetedet, mindenfelől egy végtelen bölcs, nagy
és jó, de egyszersmind
megfoghatatlan lény jelenségei
sugárzandnak feléd.”
Ez tehát az az alap, amelyre a nevelés
épül. Tanítványa
tekintetét ezután
Kölcsey a földi tényezőkre
irányítja. Az egyik legfontosabb tény:
az ember nem
egymagában, hanem társadalomban él.
(Kölcsey szóhasználatában a
„társaság” szó
a társadalmat jelenti.) „Jókor
szokjál a gondolathoz: a társaságban
született ember nem önmagáé.
Számtalanok a jótétemények,
mik a társaséletben
naponként reánk háramlanak. Lehet-e
kívánnunk, hogy e
jótéteményekkel ingyen
élhessünk,
mint zsarnok a más izzadása
bérével? Használni akarod a
társaságot? Úgy mindent
meg kell tenned annak fenntartására, mi
saját erődből kitelik.”
Kölcsey szerint a bennünket felnőttségre,
teljes emberségre segítő és nevelő
társadalom nem más, mint a haza, a nemzeti
közösség, azazhogy a magyar haza, a
magyar nemzet közössége. Költői
szavakkal írja körül a haza
fogalmát: „Mi a
haza? Ezerféle édes emlékezet,
megszokás, haszon és szeretet összefont
érdekei
teszik azt a szív előtt kedvessé; e
társaság ideája egyesíti
magában nemcsak
azon érzeményeket, melyek kebledet mint
háznép tagjának, barátnak,
rokonnak
betöltik; e társaság ideája
egyesíti magában nemcsak birtokodat s birtokod s
élted bátorságos
(-biztonságos) voltát, de az
önérzést is.”
Sok kapocs fűzi egybe a hazának, a nemzetnek a tagjait, s
közülük az egyik az
„önérzés”, vagyis a
nemzeti önérzet, a magyar öntudat. Mi is
ez? „Az önérzés
veled született, mely gondolataidra, tetteidre s
egész lényedre törülhetetlen
befolyást gyakorol; melyet tisztán meg nem őrizve
ten (–saját) emberi becsedet
alacsonyítod le. Kinek szívében a haza
nem él, az száműzöttnek tekintheti
magát
mindenhol, s lelkében üresség van, mit
semmi tárgy, semmi érzet be nem
tölt.”
Szelíd szavakkal, de határozottan
utasítja vissza Kölcsey azok nézeteit,
akik
úgy vélik: elavult valami már a
hazafiaság, a nemzeti öntudat,
érzéseinkben és
tetteinkben a magyarsághoz való
ragaszkodás. Szerinte értelmetlen,
egyúttal
szerfölött káros a kozmopolitizmus, a
világpolgári felfogás!
„Soha nem
tudtam megérteni: kik azok, akik magokat
világpolgároknak nevezik? Az emberi
tehetség parányi lámpa, mely egyszerre
keskeny kört tölthet meg
fényével, s egy
helyről másra hurcoltatik, setétséget
hagy maga után. Bizonyos helyhez kell
azért kapcsoltatnunk, hogy azt a
jótékony
világítással
állandóan
boldogíthassuk. Hol az az ember, ki magát a
föld minden országainak szentelni
akarván, forró szenvedelmet hordozhatna
irántok keblében? Leonidas csak egy
Spártáért, Regulus csak egy
Rómáért, Zrínyi csak egy
Magyarországért halhatott
meg! Nem kell erre hosszú bizonyítás.
Tekints szívedbe, s ott leled a
természettől vett tudományt, mely szerelmedet egy
háznéphez, s ennek körén
túl
egy hazához láncolja. Szeresd a
hazát!”
A felnőttségre való
felkészülés
elmélyült tanulást vár el
és sokféle
tapasztalat megszerzését
kívánja meg a fiataltól. „Korunk
sok ismeretet
kíván...” – az
1830-as évekről írta ezt Kölcsey.
„Korunk sok ismeretet
kíván, s ez jó oldalai
közé tartozik, de sok ismeret után
kapkodás könnyen oda
viszen, hogy címmel és színnel
elégedjünk meg. S e hibára
hajlás a kor rossz
oldalai közt talán a legroszszabb.”
Érdekes reformkori kifejezés: ne
elégedjünk meg „címmel
és színnel”, vagyis
pusztán a felszínnel, a külsővel, a
futólagossal! Tehát nem szabad
engednünk,
hogy a kétes értékű
újdonságok hajhászása
eltérítsen bennünket a legfontosabb,
a leglényegbevágóbb ismeretek alapos
elsajátításától:
„Törekedjél
ismeretekre! De ismeretekre, melyek ítélet s
ízlés által vezéreltetnek.
E
vezérlet híjával sok ismeret
birtokába juthatsz ugyan, hanem ismereteid
hasonlók lesznek a szertelen sűrű vetéshez, mely
gazdag növésű szálakat hoz –
mag nélkül.”
Könnyű sikereket felületes ismeretekkel,
látszatműveltséggel is elérhet az
ember, de ettől őszinte aggódással
óvja unokaöccsét a költő: „Ki
csak
társasági mulatságokban
óhajt ragyogni, vagy éppen tudatlanok
által akarja
magát bámultatni, az könnyű
módon elérheti célját, de
értelmesektől
megvettetik. Hogy a dologhoz értők előtt
méltólag felléphess, hogy ismereteid
mind magadra, mind másokra jótevőleg hassanak:
hosszú, fájdalmas munkára kell
elszánva lenned. Mert alapos s egyszersmind
sokoldalú tudományt szerezni felette
nehéz. Sok olvasás, még több
gondolkodás, sok egybehasonlítás,
még több
gyakorlás s fogyhatatlan béketűrés az,
ami megkívántatik.”
Vajon meddig tart a tanulás időszaka? „Ne
gondold, mintha a tanulás csak
bizonyos időhöz, az ifjúság
éveihez köttetnék. Ifjúkorunk
oly szűk s oly
sokféle tanulmányokkal elfoglalt, hogy gyors
elfolyása alatt erős alapon épült
tudományra jutni csaknem lehetetlen.”
Ma úgy mondanánk: a folyamatos tanulás
ideje életünk végéig tart. De
miért van
szükség a sok tanulásra,
erőfeszítésre? Kölcsey
eszménye „a jelenkorra hatni
kívánó polgár”,
aki előtt ez a cél lebeg: „tudományt
munkás élettel
egybekötni”. A reformkor nagy
gondolkodója ezt kívánja
rokonától ugyanúgy,
mint minden korabeli magyar fiataltól:
„Magányos ismereteket szerezni, hogy
azok a sokaságra
átplántálva
közkinccsé váljanak; világos
ideákból fáklyát
gyújtani, melynél az
együttélők előítéleteik
setétségéből kiléphessenek;
régi
és új, idegen és saját
tapasztalást egyesíteni, hogy a
néptömeg előtt vezérelv
gyanánt ragyogjanak; szóval minden ismeretet a
kor szükségeire és
kívánataira,
a jelenlét nemesítésére s a
jövendő
előkészítésére
fordítani, s a lehetségesig
életbe hozni: ezt kívánom
én mindazoktól, kik a közdolgokban
forgandók. Ily
szempontból nevelé Sokrates a maga ifjait, ily
szempontokból indultak ki
Perikles és Demosthenes, Cato és Cicero.”
Kölcsey szerint a műveltségnek nagyon fontos
összetevője a magyar nyelv minél
teljesebb birtoklása. Anyanyelvünket
állandóan fejlesztenünk,
tisztítanunk,
bővítenünk kell, s minden
körülmények között
helyesen, választékosan kell
használnunk! „Nem elég azon
nyelvismeret, mely dajkánk karjai közt ragadt
ránk; s azt hinni, hogy gyermekkori nyelvünkkel az
élet és tudomány legmagosb s
legtitkosb tárgyit is tisztán s erőben
előadhatjtuk, nevetséges elbízottság.
Igyekezned kell nemcsak arra, hogy beszéded
hibátlanul zengjen ajkaidról, hanem
arra is, hogy kedves hajlékonysággal, gazdag
változékonysággal, tisztán
kinyomva, s szívre és lélekre erőben
munkálva, okaidnak s érzelmeidnek
akaratodtól
függő tolmácsa lehessen.”
De a mi szép magyar nyelvünk –
tanította unokaöccsének Kölcsey
– nem csupán
praktikus használati eszköz, hanem szoros kapocs
is, amely bennünket magyar
hazánkhoz, magyar honfitársainkhoz köt.
Igen hasznos a művelt ember számára, ha
idegen nyelveket is beszél, de nagy nyomatékkal
köti neveltje lelkére a költő.
„Soha ne feledd: miképpen idegen nyelveket tudni
szép, a hazait pedig
lehetségig mívelni –
kötelesség!... Meleg szeretettel függj a
hon nyelvén! Mert
haza, nemzet és nyelv három
egymástól válthatatlan dolog; s ki ez
utolsóért nem
buzog, a két elsőért áldozatokra
kész lenni nehezen fog.”
A filozofáló Kölcsey nevelési
gondolatainak csúcspontját a költő
Kölcsey
fogalmazta meg. A reformkori magyar fiatalember legyen kész
a cselekvésre, a
haza érdekében való
tevékeny életre! A
kárpátaljai Huszt várának
romjai alatt
merengve Kölcsey így fejezte be
költeményét,
pedagógiájának
lényegét summázva: „Messze
jövendővel komolyan vess összve jelenkort: hass,
alkoss, gyarapíts, s a haza fényre
derül!”
|