DEZS.EXTRA.HU
tételek gyűjteménye
 

Kezdőlap
Tételek
gardening.ro erdélyi kertészeti portál

Gogol,Tolsztoj,Csehov PDF Nyomtatás E-mail
Írta: dezs   
Share this!
Gogol: A köpönyeg, Tolsztoj: Ivan Iljics halála, Csehov: A csinovnyik halála  

 Gogol: A köpönyeg, Tolsztoj: Ivan Iljics halála, Csehov: A csinovnyik halála

 

  Az orosz realizmus egyik legelső kiemelkedő írója, az ún. kisember-irodalom megteremtője Gogol volt. Az orosz irodalom az ő művészetével fordult erőteljesen a verstől a prózai műfajok, a regény és az elbeszélés felé.

  Hivatalnok-novelláiban az életet úgy mutatja be, mint ésszerűtlenségek kusza halmazát. Ezek a furcsa históriák többnyire a kisember tudattalan szorongásait ábrázolják, mint az 1842-ben írt köpönyeg is, melyet pályája tetőpontján fejezett be. A groteszk, mint esztétikai minőség, a komikumnak az a fajtája, melyben a legszélsőségesebben ellentétes elemek fonódnak egybe, s ez-

által keltenek nevetséges hatást. Ezek közül az egyik minden esetben valamilyen torz, rút vagy általában félelmet, borzalmat keltő vonás, amely a másik oldalon mulatságos, kedves, bájos vagy kicsinyességében komikus elemekkel ötvöződik.

  A KÖPÖNYEG elolvasásakor egyre jobban az író stílusának hatása alá kerülünk. A humort, a komikus hatást az elbeszélés modora váltja ki, nem a téma: ez önmagában nem is nevetséges. Az elbeszélés nyomtatott szövege mögött mintha egy színész rejtőzne, aki mimikával, gesztusokkal kíséri az előadást.

  Hűvös, epikus tárgyilagossággal indul a novella, "Az ügyosztályon történt..." kezdetű mondattal. Ez a hangnem hirtelen megszakad, s a túlzott ingerültség, a maró gúny hangja váltja fel. A rögtönzés benyomása keletkezik, az eredeti közlési szándékot kitérők bontják meg: az író még semmit sem mondott, de már hallottunk egy sebtében, hanyagul odavetett anekdotát a sértődékeny rendőrfőnökről. A pökhendi, izgága rendőrfőnök feletti gúnyolódó kacajt csak felerősíti a vallás tízparancsolatára utaló nyelvi célzás: "az ő [ti. Isten] szentséges nevét hiába veszik". Ezután újra visszazökken az elbeszélés a kezdetben megütött hangnembe, de rögtön egy olyan mondat következi, amely sokszoros halmozásával annyira keresettnek tűnik, hogy az epikus tárgyila-gosságból semmi sem marad, s mindezt a végén csak fokozza egy logikátlan szókapcsolat: arcának színe - "aranyeres". A hatásszünet után, amelyet a három pont jelez, egy mimikai fintor következik: "Mit csináljunk?" s egy álszenteskedő, képtelen indoklás: "A pétervári éghajlat az oka!" A Basmacskin névvel való szójáték után a bizonyító érvelés is kacagtató, különösen a hétköznapi logikával szemben álló túlzás miatt: nemcsak apja, nagyapja, -s most következik a logikátlan ugrás- hanem sógora is csizmát viselt. Különös, komikus hanghatása van a kereszt- és az apai névnek is: az Akakij Akakijevics nevet a "k" hangok sűrű közelsége teszi nevetségessé. S jön egy hosszabb, új anekdota a név keletkezésének körülményeiről. Az anekdota kezdetén az író a mindentudó jólértesültség látszatát kelti fel: "Ez pedig így történt". De a következő sorban már újra játszik, megkérdőjelezi előző kijelentését: "ha emlékezetem nem csal" - írja. A fontoskodó tudálékosság ironikus illúziójában tetszeleg a teljességgel felesleges, jelentéktelen részletek aprólékos bemutatásával: hol állt a koma, hol dolgozott stb. A képtelenségek, kacagtató meglepetések folytatódnak: a gyermekágyas asszonyról azt hihettük eddig, hogy fiatal menyecske, a végén kiderül, hogy öregasszony; a gyermek sírni kezdett a keresztvíz alatt, "mintha előre érezte volna, hogy címzetes tanácsos lesz belőle". Henye ismétlésnek tűnik a végén ez a mondat is: "Szóval ez így történt."

  A jelentéktelenségek pedáns részletezésével ellentétben a fontos dolgokról hallgat az író, s gyakran megjátssza, hogy bizonytalan emlékezete ki-kihagy. Az elbeszélés olykor a bizalmas bőbeszédűség jellegét ölti, például a szabó jellemzésénél: az író az összes jellem pontos megrajzolásának kötelezettségére hivatkozik, mégis a jellemzés csak az iszákosság kiemeléséből áll. A feleségéről is csak annyit tudunk meg, "hogy Petrovics felesége, meg azt, hogy főkötőt hord és nem keszkenőt", s hogy nem nagyon szép.

  Mindezek a tudatos stilisztikai, nyelvi megoldások azt eredményezik, hogy A köpönyeg elbeszélésmodora sajátos, hanyag és naiv fecsegésnek tűnik. Éppen ezért a lényegtelen kitérőkkel terhes élőszóbeli bizalmas rögtönzés hatását kelti. Ez az egész elbeszélést a valóságos történet illúziójával ruházza fel. A történteket az elbeszélő olyan tényként tolmácsolja, amelynek nem ismeri pontosan minden részletét.

  A köpönyeg általános komikus stílusába néhány helyen váratlanul hatol be egy másik hangnem: a szentimentális-patetikus érzelmesség, az ellágyulás. Ezzel a megoldással érte el Gogol, hogy műve egyszerű anekdotából groteszkké emelkedett. Az Akakijt gyötrő bosszantások és gúnyolódások felsorolása után hangzik el az a sokat emlegetett "humánus" részlet, melyet többen az elbeszélés alapeszméjévé avattak. A mű korábbi fogalmazványában ez még nem szerepelt. Később keletkezett, és ahhoz a második réteghez tartozik, mely az érzelmes szánalom elemeivel bonyolultabbá tette a kezdeti változatok merőben anekdotaszerű stílusát. Gogolnál a téma csak másodlagos, maga a mese, a cselekmény igen egyszerű: egy senkitől meg nem hallgatott, magányos, megnyomorított kisember észrevétlenül meghal bánatában, ellopott köpönyege miatt, amellyel az életet lopták el tőle. Halála után egy ideig kísértetként még viszszajár a túlvilágról, s "rangra és címre való tekintet nélkül mindenkiről leráncigál mindenféle köpönyeget". A bosszú e komédiája igazságszolgáltatás Akakij Akakijevicsnek, de egyben az író ítélete is felette: élete nem több egy köpönyeg értékénél.

  A groteszk ábrázolás követeli meg, hogy a leírt esemény az élmények fantasztikusan korlátolt, kicsinyes világába ágyazódjék. Ennek szűk határai között az írónak módja van eltúlozni a részleteket és megbontani a mindennapok szokásos arányait. E világ törvényei és arányai szerint az egyhangú, lélekölő másolás a gyönyörűség forrása, boldogságot, lelki megnyugvást jelentő szórakozás, egy új kabát készíttetése pedig nagyszabású esemény. Akakij egyáltalán nem szenved a maga zárt körében, megnyomorodottságát nem érzékeli. Sőt: boldog, különös izgalom járja át lelkét, "szüntelenül a jövőbeni köpönyeg örök ideáját hordozta gondolataiban". A groteszk jellemző szélsőségei tűnnek fel a képtelen és eltúlzott takarékossági tervek, a "nagy" elha-tározások és az általuk kiváltott boldogság, lelki gazdagodás között. Tragikomikussá fokozódik az aprócska cél és az ironikusan felnagyított vágyálmok, a megnövekedett önérzet, emberi méltóság közötti ellentét: "Olykor tűz lobbant fel szemében, sőt a legvakmerőbb, a legmerészebb gondolatok villantak át agyán: ne tétessen-e nyusztprémet a gallérjára?" Elégedett volt, elevenebb és szilárdabb jellemű lett, viselkedéséből eltűnt az ingatag bizonytalanság.

  A kabát első viselésekor "belső gyönyörűséget" érzett, "a legünnepélyesebb hangulatban baktatott a hivatal felé". "Ez az egész nap a legörvendetesebb diadalünnep volt Akakij Akakijevics számára."

  A helyettes irodafőnök estélyén a felnagyított boldogság lelkiállapota kezd a visszájára fordulni: vannak drágább, szebb köpönyegek is, s az övét valaki gondatlanul a földre löki, bepiszkítja. A köpeny elrablása és a tekintélyes személy durva elutasítása, sértegetése pedig Akakijt a sírba viszi. Újabb torz figura jelenik itt meg: a rendőrfőnök, aki az áldozat bűnösségét akarja bebizonyítani.

  A magas, tábornoki rangú hivatalnok bemutatása újra szójátékok tobzódásával indul. A tekintélyes személy alakja rávilágít arra, hogy Gogol művében az emberi jelentéktelenség, a "kisemberség" nem függ közvetlenül a társadalmi rangtól, a hivatali beosztástól. A tábornok gondolat- és érzelemvilága épp oly fantasztikusan leszűkített, korlátolt, mint Akakijé. Ebben a világban az arányok éppúgy eltolódtak, groteszk módon eltorzultak. A tekintélyes személy s a közbeiktatott anekdota irodafőnöke "belső gyönyörűségét" a hatalmi téboly rögeszméje jelenti, az, hogy a képtelenségig eltúlozzák saját jelentéktelen fontosságukat. Életük értelme, vágyálmuk, hogy mások rettegjenek tőlük, s ők élvezhessék alantasaik fölötti hatalmukat, a hivatal adta tekintélyüket.

  Akakij Akakijevics halálát ugyanolyan groteszk módon meséli el Gogol, mint születését - váltogatva a komikus és tragikus részleteket. Száraz tényközlésként jelenti be: "Szegény Akakij Akakijevics végül kilehelte lelkét." Majd az író váratlanul mindenféle apróságra tér át. Feleslegesen részletezve a jelentéktelen dolgokat, felsorolja a "hagyatékot". Ezután újra megjelenik az elbeszélés "humánus" hangneme, egy érzelmes-patetikus szavalás formájában: "Eltűnt, nyoma sem maradt annak a lénynek, akit senki se védett meg soha..."

  A befejezés is furcsa, groteszk játék; maga az író jegyzi meg tréfásan: "szerény kis történetünk váratlanul fantasztikus befejezést nyer." Az írói játéknak sokan hitelt adtak, s azt fejtegették, hogy itt a "romantika" váratlanul és érthetetlenül betört a "realizmusba". Voltaképpen ez a vég sem-miképpen sem romantikusabb vagy fantasztikusabb, mint az egész elbeszélés.

  Az elbeszélés végén előadott anekdota az éjjeliőrnek öklöt mutató kísértetről, visszahozza a kezdeti komikus elbeszélésmodort, s a novella nevetésben oldódik fel. Gogol humora megkacagtatja, megnevetteti az olvasót, de nem vált ki igazi jókedvet, derűt belőle: a kacaj összefonódik a megdöbbenéssel, a keserűséggel. Éppen ez a groteszk ábrázolás célja.

 

  Egy közhivatalnok élete alkonyának bemutatása révén fest képet a "kisemberek" világáról Tolsztoj is IVAN ILJICS HALÁLA c. kisregényében. Itt a központi kérdés: hogyan kellene élni, illetve hogyan nem szabad élni. A korábbi művek epikus hömpölygését ebben a műben a tömörség váltja fel: hiányzik belőle az érdekes mese, a cselekmény fordulatossága; az író bátran szembenéz az élet sivárságával, a halál rettenetével. A párbeszédeknek sincs már fontosabb szerepük ebben a kisregényben.

  Tolsztoj megbontja a hagyományos időrendet, az események linearitását: egy közhivatalnok életének, pályafutásának bemutatását a halálhírrel s a gyászszertartással kezdi. Ennek a "formabontásnak" viszont lényeges szerepe van: mindenekelőtt azt tudhatjuk meg, hogyan hatott a halál ténye a barátokra, ismerősökre, hozzátartozókra, s ők miképpen vélekednek az elhunytról, milyen emléket hagyott bennük.

  A bíróság épületében a kollégák az újságból értesültek arról, hogy Ivan Iljics Golovin, törvényszéki bíró elhunyt. Halála nem volt váratlan, betegségéről tudták, hogy gyógyíthatatlan. Most, hogy meghalt, távozása egyből elindítja a találgatásokat: ki kerül a helyére, s miképpen léphetnek feljebb egy-egy fokot a ranglétrán. Még az özvegyet is csak a férje után járó pénz érdekli. A kisregény első része nemcsak a kollégák, hozzátartozók mérhetetlen önzését, lelki ürességét, közömbösségét tárja fel, hanem az olvasóban is felkelti azt a kérdést, milyen ember is volt hát Ivan Iljics, ha senki sem gyászolja, senkiben sem hagyott mélyebb emléket.

  Erre a nyugtalanító kérdésre kapjuk meg a választ a mű további részeiben."Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt" - így foglalja össze az író hőse egész sorsát, s ezzel az ítélettel kezdődik a múltnak, a hős egész életének bemutatása - most már az időrend hagyományos keretei között. A legelső mondat felsorolásában meghökkent a látszólagos logikátlanság, kö-vetkezetlenség: hogyan lehetséges, hogy az egyszerű, mindennapi, tehát a megszokott erkölcsi normákhoz igazodó, semmi különös rendkívüliséget nem tartalmazó élet iszonyú? Nyilvánvaló, hogy Tolsztojnak ez a megállapítása nemcsak a hősre, hanem azokra is vonatkozik, akik a századvégi Oroszország-ban a hatalom részesei, végrehajtói voltak. Az író ezzel a feltűnő magatar-tással épp azt hangsúlyozza, hogy a korabeli erkölcsök, szokások elfogadása iszonyúvá, embertelenné teszi az életet.

  Ivan Iljics eszményi hivatalnok volt, tökéletes csinovnyik: mindig szigorúan teljesítette kötelességét, kötelességének pedig azt tekintette, "amit magasállású személyek annak tekintenek". Ez volt életének egyetlen értékrendje, sikeres pályafutásának titka. Mikor különösebb szerelmi szenvedély nélkül megnősült, csak azt tette, amit magasállású személyek helyeseltek.

  A kisregény 4. részével kezdődik a betegség kórfolyamatának leírása. A regény tere egyre jobban leszűkül, végül a színhely Ivan Iljics betegszobája, s a szereplők is fogynak: a hős magára marad szörnyű szenvedéseivel. Híres orvosok vizsgálgatták, de egyik sem mondta meg az igazságot. Észrevette, hogy terhére van családjának, s hozzátartozói sem értenek az egészből semmit. Praszkovja Fjodorovna meg egyenesn azt találta ki, "hogy a betegség oka Ivan Iljics maga, ez csak újabb kellemetlenség, amellyel feleségét boszszantja. "És egyedül kellett így élnie a pusztulás szélén, egyedül, egyetlen lélek nélkül, aki megértette és sajnálta volna." Fájdalmai napról napra fokozódtak, ópiumot adtak neki, később morfiuminjekciókat is. Mégis "gyötrelmei közül a hazugság volt a legnagyobb, az a hazugság, amelyben egyformán mindenki részt vett: hogy Ivan iljics csak beteg, de nem haldoklik, csak viselkejék nyugodtan, és kövesse az orvosok előírásait, és akkor minden jól végződik." "Látta, hogy senki sem sajnálja, mert senki sem akarja beleélni magát a helyzetébe. Csak az egy Geraszim értette meg helyzetét, csak ő sajnálta." Az író tudatos célzatossággal rajzolja meg a tiszta, makkegészséges, fiatal parasztlegény alakját. Egyszerűségét, őszinteségét, természetes jóságát szembeállítja a haldokló környezetének közönyös szenvtelenségével. Geraszim úgy viselkedett Ivan Iljiccsel, mint súlyos beteggel, nem hazudott neki, derűsen, panasz nélkül szolgálta ki. S rajta kívül csak kis gimnazista fia sajnálta, akinek szemei alatt a kék karikák árulták el ezt. A kisregénybe ettől kezdve egyre több lírai elem vegyül, s Geraszim jósága, elérzékenyülése, Vaszja őszinte riadalma szólaltatja meg a "lélek hangját" Ivan Iljicsben. Ez a belső, lelki vita lesz a mű további részeinek legfontosabb tartalma.

  Élete utolsó szakaszában Ivan Iljics hosszadalmas lelki vívódáson ment keresztül. "Talán nem úgy éltem, ahogy kellett volna - hasított elméjébe a sejtelem". S a sír szélén a halál mércéjével méri meg "sikeres és hibátlan" életét. Hosszas vívódások, erkölcsi gyötrelmek után rá kellett döbbennie, hogy életét elhibázta, egész tudatos élete nem az volt, aminek lennie kellett volna. Felismerte, hogy mindaz, amit értéknek hitt, hazug és üres. Felismerte, hogy gyermekkora idilljétől távolodva nem felfelé haladt, ahogy mostanáig hitte, hanem lefelé a lejtőn, a fényességből a sötétségbe, az i-gazságból a hazugságba. "Eszébe jutott: hátha az az ellenkezés, amely néha feltámadt benne az ellen, amit a legmagasabb állású személyek helyesnek tartanak, az az alig moccanó lázongás, amelyet nyomban elfojtott magában - hátha az volt az igaz, és mind a többi nem az volt, aminek lennie kellett volna!" Hazugság, csalás takarta el előle az életet és a halált; egész életében kö-zömbös volt családja s a perek vádlottjai iránt, s most őt sem szeretik mások, vele szemben is közömbösek. Fizikai szenvedéseinél is elviselhetetlenebb volt erkölcsi szenvedése: elrontott bűnös életének tudata.

  Még három napig élt, három napig vergődött üvöltő szenvedések közt, s közben folytatódott a belső dialógus. Halála előtt egy órával, mikor kisfia megcsókolta kezét és sírva fakadt, Ivan Iljics "meglátta a fényt", megvilágosodott előtte minden. Élete utolsó hatvan percében még jóvátette elhibázott életét: észrevette, hogy mások is szenvednek, megesett a szíve rajtuk, s lekében feltámadt az önzetlen szeretet, a jóság, a sajnálat a szenvedők iránt. Úgy kell intéznie halálát, hogy nekik ne fájjon, meg kell szabadítani őket a szenvedéstől. Erkölcsileg megtisztult: eltűnt a fájdalom, eltűnt a halálfélelem, s megigazulva, boldogan halt meg. "Hát ez az! - szólt váratlanul, fennhangon. - Milyen boldogság!"

  Ebben a műben is a "vallásalapító", a próféta Tolsztoj szólal meg. A bűnös, erkölcstelen, hazug világban csupán a gyermeki ártatlanság és a természettel egütt élő emberek jósága diadalmaskodhat a szenvedésen, a szeretet ereje által. Tolsztoj e sajátos erkölcsi-politikai világszemlélete, az ún. tolsztojánizmus első műveitől kezdve fokozatosan alakult ki. Regényeiben és elbeszéléseiben szigorú kritikát mond kora valóságáról, a hazugságra épülő társadalomról, az embertelen hatalomról s a hatalom árnyékában meghúzódó gerinctelen csinovnyikokról, a léha arisztokráciáról. Erkölcsi tisztaságot, emberséget csak az egyszerű muzsikban és a gyermekben fedez fel. A világ megváltoztatására törekszik, de elítéli a társadalmi forradalmat. "Nem szabad erőszakkal szembeszállni a Gonosszal" - hirdeti. Szerinte az ember feladata, hogy önmagát erkölcsi és szellemi tekintetben tökéletesítse. S ha minden egyes ember megjavul, lelkét eltölti a szeretet és a szánalom mások iránt, akkor a világ is jobbá válik, forradalom nélkül is megvalósulhat az igazságos társadalom.

 

  Az orosz realizmus harmadik kiemelkedő alakja, Anton Pavlovics Csehov is hasonló hősöket teremtett novelláiban: szereplői észrevételen átlagemberek, magányos, tétova lények. Korai novellájának, a CSINOVNYIK HALÁLA c. elbeszélésnek a hőse, Ivan Dmitrics Cservjakov, hagyatéki végrehajtó is ilyen főhős, közeli rokona Akakij Akakijevicsnek. Ugyanolyan megnyomorított lelkű kishivatalnok, de sajátosan leszűkített világában ő is megelégedett, jól érzi magát. Szinte Gogol groteszk előadásmódja ismétlődik meg a novella első bekezdésében. Az első mondat ironikus szóismétlése, s a színházi élmény képtelen eltúlzása kacagtató, humoros hatást kelt. Az írói közlés megszakítása, a hirtelen, váratlan meglepetésekről közbeiktatott elmélkedés után a megszokott, a mindennapi tapasztalatokkal merőben ellentétes, logikátlan folytatás következik: a váratlan fordulat ugyanis egy tüsszentés. Tüsszenteni sehol senkinek sem tilos, nem sérti a fennálló közrendet, a kialakult erkölcsi törvényeket. Az író -a komikus hatást fokozva- mégis mentegeti Cservjakov tüsszentését, mégpedig úgy, mintha az nem csupán természetes é-lettani funkció lenne, hanem valamiképpen összefüggne a társadalmi ranggal, beosztással: "Tüsszent a paraszt, tüsszent a rendőrkapitány, sőt némelykor a valóságos titkos tanácsos is." Mivel mindenki tüsszent, nem történt semmi különös, Cservjakov is megnyugodhatna. De az ő értékrendje is hasonló Ivan Iljicséhez, a magasabb rangú tisztviselővel szemben ezt hatalmas bűn-nek érzi. Többször is megpróbál bocsánatot kérni, annak ellenére, hogy az "áldozat" már rég megfeledkezett az ügyről, s a bocsánatkérést zaklatásnak veszi.

  Míg Tolsztoj kisregényében a csinovnyik módon élő Ivan Iljics a halála előtti percekben megváltozik, újra megtanul emberként élni és gondolkodni, addig Csehov hőse, az öntudatától megfosztott kisember csak csinovnyik módon tudott élni és meghalni is. A novella tragikomikus csattanóval zárul, s nem érzünk különösebb megrendülést, bár lehervad ajkunkról a mosoly.

 

 
< Előző   Következő >
Tanulási segédletek
Kötelező olvasmányok elemzései
Irodalom vázlatok
Történelem tételek
Nyelvtan tételek
Számítástechnika tételek
Szociológia tételek
Angol tételek
Növényvédőszer kémia tételek
Elsősegély tételek
Vállalkozásgazdaságtan tételek
Irodalom tételek 2.
Nyelvtan szóbeli tételek
Történelem tételek 2.
Biológia tételek
Angol szóbeli tételek
Angol nyelvtan tételek
Irodalom tételek 3.
Filozófia tételek
free counters
 
Template source from www.webhomez.net. Converted to Mambo template by Your Mambo Design.
© 2017 dezs.extra.hu - tételek gyűjteménye
Joomla egy nyílt forráskódú rendszer, mely a GNU/GPL Licensz alatt áll.