A skolasztika

A skolasztika kifejezés a latin schola (iskola) szóból származik, mivel fõleg az iskolák foglalkoztak ezzel a teológiai, filozófiai irányzattal. A tanárok (magistri scholae) és a tanítványok (scholastici) a lectio-kon (elõadások) és a disputatio-kon (viták) formálták ki, illetve fejlesztették tovább a keresztény filozófiát. A skolasztikát tekintélyelvûség jellemezte , azaz a Szentírás, az egyházatyák, a zsinati határozatok, valamint a "Philosophus ", azaz Arisztotelész tisztelete (bár a 12.sz. végéig még Platón tanai is elevenen hatottak). E filozófiai korszaknak 3 szakasza van:
1) A kialakulás kora: 800-1200: A legaktuálisabb probléma az universalia-vita volt: Porphüriosz nyomán Boethius (470-525) veti fel az ókorra visszanyúló kérdést: "Vajon a nemek és a fajok fennállnak-e, vagy pusztán az értelemben helyezkednek el? Ha fennállnak, vajon ... az érzékelhetõ egyedektõl elkülönítve, önállóan állnak fenn, vagy pedig az egyedekbe beléhelyezett módon?" A választ illetõen három irányzat alakult ki attól függõen, hogy az általános fogalmat (universale) önállóan létezõnek vagy puszta absztrakciónak tekintették.
A) Realizmus: A realisták a platóni hagyományból kiindulva csak az universalénak tulajdonítottak önálló, reális létet, s a konkrét egyedi létezõket az egyetemes universalék leképezésének tekintették (ahogy a platóni rendszerben a dolgok az ideák másai, utánzatai). "Universalia sunt realia." [Az universalék reális létezõk.] és "Universalia ante rem." [Az universalék a dolgokat megelõzik (ontológiai értelemben)]. A realisták egyik legjelesebb képviselõje Canterbury Szent Anselm (1033-1109).
B) Nominalizmus: A realistákkal szemben a nominalisták valóságosnak csak az egyes dolgokat (individuumokat) tartották, az universalékat pedig csak az emberi szellemben kialakuló absztrakciókként könyvelték el, azaz puszta szavaknak (flatus vocis). Ezen álláspontjuk kiformálódásában Arisztotelész nagy szerepet kapott, mivel a Pilosophus is vizsgálati alapnak a synolont, a konkrét egyedi dolgot tartotta. "Universalia sunt nomina" [nomen (l) = név] A szofisták és Arisztotelész filozófiáját ebbe az irányba fejlesztette tovább az egyik jeles nominalista Roscellinus (1050-1120). A nominalisták fennti meglátásaikkal az újplatónikus filozófia érvényességét vonták kétségbe, s a filozófia tárgyaként a nyelvet és a gondolkodást határozta meg (de ezt a szemléletet az adott korban még nem érvényesítették következetesen).
C) Mérsékelt realizmus: Arisztotelész mûveinek (pontosabban azok latin nyelvû kiadásainak) elterjedésével, az arisztotelészi logika és metafizika hatására kialakult irányzat szerint az universalék reális létezõk, de csak annyiban, amennyiben azok az egyedi dolgok lényegét alkotják. Az universale voltaképpen az általánosnak az egyediben való kifejezõdése, ezért az universalék nem puszta nevek, hanem az egyedi dolgok lényeges közös sajátosságait kifejezõ eszmék. "Universalia sunt realia." "Universalia sunt in re." Petrus Abaelardus (1079-1142) és Aquinói Szent Tamás képviselte ezt az irányzatot.
2) A virágzás kora: (1200-1300): A summá-k kora, vagyis az az idõszak, amikor a skolasztika nagy átfogó, konstruktív szintézisei születtek. (ld. A.Szent Tamás summái). E korszakban veszi kezdetét a filozófia és teológia elkülönülése, bár ekkor még a "Philosophia ancilla theologiae.", azaz a filozófia a teológia szolgálóleánya.
3) A hanyatlás kora: (1300-1545): A veritas duplex elvének elterjedésével a természetfilozófia és a természettudományok kezdenek önállósulni, s e korszak jeles képviselõje William Occam.

Aquinói Szent Tamás (1225-1274)

1225-ben Roccaseccában született az aquinoi grófi család sarjaként, s 5 éves korától a Monte Cassino-i bencéseknél nevelkedett, majd a nápolyi egyetemen folytatta tanulmányait, s itt ismerkedett meg az arisztotelészi tanokkal is, valamint itt lépett be szülei tiltakozása ellenére is a domonkos rendbe. Testvérei abban a hiszemben, hogy jobb belátásra bírják, elrabolták öccsüket, s egy éven keresztül fogva is tartották, de mégsem tudták rávenni a rendbõl való távozásra. Ezután Párizsban tanult, innen Kölnbe ment, hogy Albertus Magnus ("Doctor Universalis") tanítványa lehessen. Késõbb a párizsi egyetem magistereként tevékenykedett, majd IV.Kelemen pápa udvari teológusa lett, de ezt követõen visszatért Párizsba. 1273-ban már megromlott egészségi állapota miatt felhagyott az írással, s 1274-ben ugyan még elindult a lyoni zsinatra , de útközben meghalt.
Pár évvel halála után korábbi vitapartnerei (az averroisták) több tételét is elítélték, de 1323-ban már szentté avatták, majd 1879-ben XIII.Leó pápa a katolikus iskolák patrónusává nyilvánította.

Fõbb mûvei: Summa contra gentiles (1259-1264), Summa Theologica (1266-1273), De ente et essentia (A létezõrõl és a lényegrõl)

Szent Ágostonhoz hasonlóan õt is foglalkoztatta a hit és a tudás viszonya, s mind a kettõt Istentõl eredeztette. Mind a tudomány , mind a hit ugyanahhoz az igazsághoz vezethet el, de módszerük már eltérõ kell, hogy legyen, mivel a filozófia (s egyúttal minden tudomány is) a teremtett dolgokból indul ki, s ennek vizsgálata során jut el Istenhez, míg a teológia Isten vizsgálatára összpontosít, s a kész kapott kinyilatkoztatást értelmezi. A kinyilatkoztatás igazságának felfedezésében támaszra lelhet a teológia a filozófiában, mert a hittételek nem mondhatnak ellent a rationak.
Ontológiájában a természetfeletti világot elkülöníti az érzékekkel felfogható immanens szférától, s a konkrét létezõkkel (ens) kezdi a vizsgálatot. Arisztotelész hatására (akit Szent Tamás egyszerûen csak mint a "Philosophus"-t említ írásaiban) elkülönítette a dolgokban az actus és a potentia ( a ténylegesség és a lehetõség) állapotát, s a mozgást, változást is a potentiából az actus állapotba való átalakulásnak, vagyis a forma felvételének tekintette. (ld. Arisztotelész 4 ok tanát). Mivel a dolgok sajátosságát, szubsztanciáját a forma(i ok) határozza meg, ezáltal az ész feladata a dolgokban rejlõ formák nyilvánvalóvá tétele. Ezt az intellectus agens (a cselekvõ értelem) képes megjeleníteni. A lét és a lényeg, azaz az essentia és az existentia csak Istenben nem válik szét , s Isten mint actus purus, anyag nélküli tiszta szellem jelenik meg, így örökkévaló és tökéletes , ezért az ember végsõ célja is egyben. Csakhogy Isten léte közvetlenül nem adott az ember számára, ezért racionális érvekkel kell igazolni, bizonyítani az értelemmel bíró véges lény, azaz az ember számára. Szent Ágostonnal analóg módon a posteriori jellegû érvelésbe kezd, azaz az okozatból (a teremtett világból kiindulva) következtet az okra. Az érvek mind tartalmi, mind formai szempontból arisztotelészi hatást tükröznek. A bizonyítás 5 lépcsõs módszere a következõ: 1. kérdés-felvetés, 2. a majdani válasszal szembeni ellenérvek felvonultatása, 3. az ellenérvek cáfolata tekintélyérvekkel, 4. a saját tanítás és problámamegoldás, 5. az ellenérvek (ld.2. pont) pontról pontra történõ cáfolata.
Az istenérvek három típusba sorolhatók, s ezek közül Szent Tamás kétfélét alkalmaz: a kozmológiait (1-4. istenérv) és a teleológiait (5. istenérv), az ontológiait (ld. Canterbury Szent Anselm) viszont nem. Az 1. istenérv az arisztotelészi mozdulatlan mozgató problámáját eleveníti fel, a 2. az elõzõ analógiájára a létezõ okok sorában tételez fel egy elsõ okot, azaz Istent, a 3. a dolgok esetleges voltából következtet egy szükségszerû, abszolút valóságra, Istenre, a 4. a dolgok különbözõ létfokozatait vizsgálva vezet el a szükségszerûen létezõ tökéletességhez, melyhez viszonyítottan léteznek a dolgok. Az 5. istenérv teleológiai, azaz nem a kozmosz, a teremtett és törvényszerûen mûködõ világ rendjébõl következtet Istenre, hanem abból indul ki, hogy az értelem nélküli dolgok nem létezhetnek egy célt tételezõ megismerõ nélkül, ahogy a nyíl sem repülhet önmagától fogva a meghatározott irányba, így szükség van egy olyan lényre, amely kijelöli a célt (telosz [g] = cél), egy legfõbb irányítóra, azaz Istenre, aki a célokat meghatározza. Az istenérveket összevetve kimutatható, hogy Szent Tamás isten-képe egy, az arisztotelészi metafizikából is jól ismert tökéletes létezõre (actus purus, noézisz noézeosz) vezethetõ vissza.

A skolasztika legnagyobb hatású gondolkodója az általa kidolgozott rendszer, a tomizmus révén nem csak a középkori, hanem a mindenkori katolikus oktatási tananyagot is meghatározta.