Filozófia
A skolasztika
A skolasztika kifejezés a latin
schola
(iskola) szóból származik, mivel
fõleg az iskolák foglalkoztak ezzel a
teológiai, filozófiai irányzattal. A
tanárok (magistri scholae) és a
tanítványok (scholastici) a lectio-kon
(elõadások) és a disputatio-kon
(viták)
formálták ki, illetve fejlesztették
tovább a keresztény
filozófiát. A
skolasztikát
tekintélyelvûség jellemezte , azaz a
Szentírás, az egyházatyák,
a
zsinati határozatok, valamint a "Philosophus ", azaz
Arisztotelész
tisztelete (bár a 12.sz. végéig
még Platón tanai is elevenen hatottak). E
filozófiai korszaknak 3 szakasza van:
1) A kialakulás kora: 800-1200: A legaktuálisabb
probléma az universalia-vita
volt: Porphüriosz nyomán Boethius (470-525) veti
fel az ókorra visszanyúló
kérdést: "Vajon a nemek és a fajok
fennállnak-e, vagy pusztán az
értelemben helyezkednek el? Ha fennállnak, vajon
... az érzékelhetõ
egyedektõl
elkülönítve,
önállóan állnak fenn, vagy
pedig az egyedekbe beléhelyezett
módon?" A választ illetõen
három irányzat alakult ki attól
függõen, hogy
az általános fogalmat (universale)
önállóan létezõnek
vagy puszta
absztrakciónak tekintették.
A) Realizmus: A realisták a platóni
hagyományból kiindulva csak az
universalénak tulajdonítottak
önálló, reális
létet, s a konkrét egyedi
létezõket az egyetemes universalék
leképezésének tekintették
(ahogy a platóni
rendszerben a dolgok az ideák másai,
utánzatai). "Universalia sunt
realia." [Az universalék reális
létezõk.] és "Universalia ante
rem." [Az universalék a dolgokat megelõzik
(ontológiai értelemben)]. A
realisták egyik legjelesebb
képviselõje Canterbury Szent Anselm (1033-1109).
B) Nominalizmus: A realistákkal szemben a
nominalisták valóságosnak csak az
egyes dolgokat (individuumokat) tartották, az
universalékat pedig csak az
emberi szellemben kialakuló
absztrakciókként könyvelték
el, azaz puszta
szavaknak (flatus vocis). Ezen álláspontjuk
kiformálódásában
Arisztotelész nagy
szerepet kapott, mivel a Pilosophus is vizsgálati alapnak a
synolont, a konkrét
egyedi dolgot tartotta. "Universalia sunt nomina" [nomen (l) =
név] A
szofisták és Arisztotelész
filozófiáját ebbe az
irányba fejlesztette tovább az
egyik jeles nominalista Roscellinus (1050-1120). A
nominalisták fennti
meglátásaikkal az
újplatónikus filozófia
érvényességét
vonták kétségbe, s a
filozófia tárgyaként a nyelvet
és a gondolkodást határozta meg (de
ezt a
szemléletet az adott korban még nem
érvényesítették
következetesen).
C) Mérsékelt realizmus: Arisztotelész
mûveinek (pontosabban azok latin nyelvû
kiadásainak) elterjedésével, az
arisztotelészi logika és metafizika
hatására
kialakult irányzat szerint az universalék
reális létezõk, de csak annyiban,
amennyiben azok az egyedi dolgok lényegét
alkotják. Az universale voltaképpen
az általánosnak az egyediben való
kifejezõdése, ezért az
universalék nem puszta
nevek, hanem az egyedi dolgok lényeges
közös sajátosságait
kifejezõ eszmék.
"Universalia sunt realia." "Universalia sunt in re." Petrus
Abaelardus (1079-1142) és Aquinói Szent
Tamás képviselte ezt az irányzatot.
2) A virágzás kora: (1200-1300): A
summá-k kora, vagyis az az idõszak, amikor a
skolasztika nagy átfogó, konstruktív
szintézisei születtek. (ld. A.Szent
Tamás
summái). E korszakban veszi kezdetét a
filozófia és teológia
elkülönülése, bár
ekkor még a "Philosophia ancilla theologiae.", azaz a
filozófia a
teológia szolgálóleánya.
3) A hanyatlás kora: (1300-1545): A veritas duplex
elvének elterjedésével a
természetfilozófia és a
természettudományok kezdenek
önállósulni, s e korszak
jeles képviselõje William Occam.
Aquinói
Szent
Tamás (1225-1274)
1225-ben Roccaseccában
született az aquinoi
grófi család sarjaként, s 5
éves korától a Monte Cassino-i
bencéseknél
nevelkedett, majd a nápolyi egyetemen folytatta
tanulmányait, s itt ismerkedett
meg az arisztotelészi tanokkal is, valamint itt
lépett be szülei tiltakozása
ellenére is a domonkos rendbe. Testvérei abban a
hiszemben, hogy jobb belátásra
bírják, elrabolták
öccsüket, s egy éven keresztül
fogva is tartották, de mégsem
tudták rávenni a rendbõl
való távozásra. Ezután
Párizsban tanult, innen Kölnbe
ment, hogy Albertus Magnus ("Doctor Universalis")
tanítványa
lehessen. Késõbb a párizsi egyetem
magistereként tevékenykedett, majd
IV.Kelemen pápa udvari teológusa lett, de ezt
követõen visszatért Párizsba.
1273-ban már megromlott egészségi
állapota miatt felhagyott az írással,
s
1274-ben ugyan még elindult a lyoni zsinatra , de
útközben meghalt.
Pár évvel halála után
korábbi vitapartnerei (az averroisták)
több tételét is
elítélték, de 1323-ban már
szentté avatták, majd 1879-ben
XIII.Leó pápa a
katolikus iskolák
patrónusává
nyilvánította.
Fõbb mûvei: Summa
contra gentiles (1259-1264),
Summa Theologica (1266-1273), De ente et essentia (A
létezõrõl és a
lényegrõl)
Szent Ágostonhoz
hasonlóan õt is
foglalkoztatta a hit és a tudás viszonya, s mind
a kettõt Istentõl eredeztette.
Mind a tudomány , mind a hit ugyanahhoz az
igazsághoz vezethet el, de módszerük
már eltérõ kell, hogy legyen, mivel a
filozófia (s egyúttal minden tudomány
is)
a teremtett dolgokból indul ki, s ennek
vizsgálata során jut el Istenhez, míg
a
teológia Isten vizsgálatára
összpontosít, s a kész kapott
kinyilatkoztatást
értelmezi. A kinyilatkoztatás
igazságának felfedezésében
támaszra lelhet a
teológia a filozófiában, mert a
hittételek nem mondhatnak ellent a rationak.
Ontológiájában a
természetfeletti világot
elkülöníti az
érzékekkel felfogható
immanens szférától, s a
konkrét létezõkkel (ens) kezdi a
vizsgálatot.
Arisztotelész hatására (akit Szent
Tamás egyszerûen csak mint a
"Philosophus"-t említ írásaiban)
elkülönítette a dolgokban az actus
és a potentia ( a ténylegesség
és a lehetõség)
állapotát, s a mozgást,
változást is a potentiából
az actus állapotba való
átalakulásnak, vagyis a
forma felvételének tekintette. (ld.
Arisztotelész 4 ok tanát). Mivel a dolgok
sajátosságát,
szubsztanciáját a forma(i ok)
határozza meg, ezáltal az ész
feladata a dolgokban rejlõ formák
nyilvánvalóvá tétele. Ezt
az intellectus
agens (a cselekvõ értelem) képes
megjeleníteni. A lét és a
lényeg, azaz az
essentia és az existentia csak Istenben nem válik
szét , s Isten mint actus
purus, anyag nélküli tiszta szellem jelenik meg,
így örökkévaló
és tökéletes ,
ezért az ember végsõ célja
is egyben. Csakhogy Isten léte közvetlenül
nem adott
az ember számára, ezért
racionális érvekkel kell igazolni,
bizonyítani az
értelemmel bíró véges
lény, azaz az ember számára. Szent
Ágostonnal analóg
módon a posteriori jellegû
érvelésbe kezd, azaz az okozatból (a
teremtett
világból kiindulva) következtet az okra.
Az érvek mind tartalmi, mind formai
szempontból arisztotelészi hatást
tükröznek. A bizonyítás 5
lépcsõs módszere a
következõ: 1.
kérdés-felvetés, 2. a majdani
válasszal szembeni ellenérvek
felvonultatása, 3. az ellenérvek
cáfolata tekintélyérvekkel, 4. a
saját tanítás
és problámamegoldás, 5. az
ellenérvek (ld.2. pont) pontról pontra
történõ
cáfolata.
Az istenérvek három típusba
sorolhatók, s ezek közül Szent
Tamás kétfélét
alkalmaz: a kozmológiait (1-4. istenérv)
és a teleológiait (5. istenérv), az
ontológiait (ld. Canterbury Szent Anselm) viszont nem. Az 1.
istenérv az
arisztotelészi mozdulatlan mozgató
problámáját eleveníti fel,
a 2. az elõzõ
analógiájára a
létezõ okok sorában tételez
fel egy elsõ okot, azaz Istent, a 3.
a dolgok esetleges voltából következtet
egy szükségszerû, abszolút
valóságra,
Istenre, a 4. a dolgok különbözõ
létfokozatait vizsgálva vezet el a
szükségszerûen
létezõ
tökéletességhez, melyhez
viszonyítottan léteznek a
dolgok. Az 5. istenérv teleológiai, azaz nem a
kozmosz, a teremtett és
törvényszerûen
mûködõ világ
rendjébõl következtet Istenre, hanem
abból indul
ki, hogy az értelem nélküli dolgok nem
létezhetnek egy célt
tételezõ megismerõ
nélkül, ahogy a nyíl sem
repülhet önmagától fogva a
meghatározott irányba, így
szükség van egy olyan lényre, amely
kijelöli a célt (telosz [g] = cél), egy
legfõbb irányítóra, azaz
Istenre, aki a célokat meghatározza. Az
istenérveket összevetve
kimutatható, hogy Szent Tamás
isten-képe egy, az arisztotelészi
metafizikából
is jól ismert tökéletes
létezõre (actus purus, noézisz
noézeosz) vezethetõ
vissza.
A skolasztika legnagyobb
hatású gondolkodója
az általa kidolgozott rendszer, a tomizmus
révén nem csak a középkori,
hanem a
mindenkori katolikus oktatási tananyagot is
meghatározta.
|