A görög történelemnek azt a szakaszát nevezzük hellenizmusnak, amely Nagy Sándor hódításaitól (Kr.e.336-323) a Római birodalom kiépüléséig (Kr.e.30) tart. A hellenisztikus filozófia idõhatárai egy kissé eltérnek ettõl: Arisztotelés halálától (Kr.e. 322) az újplatonizmus kialakulásáig (Kr.u. 3.sz.) terjedõ idõszakot foglalja magába. A korszakra általánosságban az jellemzõ, hogy a nagy birodalmak (Makedon bir., diadokhosz államok) létrejöttével megszüntek a poliszok , s ezáltal megbomlott az egyén és közösség kölcsönös kapcsolata. Emiatt az egyén nem érezhette már magát a közélet aktív szereplõjének, sõt az a benyomása támadt, hogy már csak parányi részecskéje lehet egy nagy, s tõle majdhogynem függetlenül mûködõ gépezetnek. Ezek után joggal vetõdött fel az egyes egyénekben az a kérdés, hogyan viszonyuljanak a megváltozott körülményekhez, s egzisztenciális, lelki és szellemi bizonytalanságukat mi módon tudnák eloszlatni. A társadalom szûkebb rétege, a tehetõsebbek bölcselõket fogadtak fiaik mellé, bízva abban, hogy az általuk nyújtott világmagyarázat eloszlatja a kételyeiket, s neveltetésük és mûveltségük révén megbecsült helyet vívnak ki a társadalomban. (A kevésbé tehetõsek és a vagyontalanok számára a misztériumok, a keleti kultuszok és vallások szolgáltak egyfajta magyarázatként, jelenlegi kilátástalan helyzetükre pedig megoldást ígértek.) Új vonása e korszaknak még az is, hogy a filozófia központja immáron nem Athén, hanem a keleti kultúrközpontok, s azok közül is kiemelkedik Alexandria. Eltüntek a nagyformátumú filozófusok, s inkább az irányzatokra figyeltek a bölcselet iránt érdeklõdõk is.
A hellenizmus korában a legelevenebben az etikai irányzatok hatottak, s ezáltal az ún. kisebb szókratikus iskolák (megarai, cinikus, kürénei iskola) tanai széles körben terjedtek el, sõt ezeket tovább is fejlesztették, s új etikai irányzatok jöttek létre. Ezek közül az alábbi három vált meghatározóvá: az epikureus, a sztoikus és a szkeptikus filozófia. Mindhárom közös jellemzõi a következõk: 1. A filozófiát három résztudomány , a logika, a fizika és az etika foglalatának tekintik a hellenisztikus bölcselõk. 2. Elméleti szempontból az igazság-kritérium meghatározása a céljuk. 3. A filozófia etikai hasznát abban látják, hogy az egyes egyén általa juthat vissza a civilizációtól megfertõzött természetes állapotba.

A) Szkeptikus irányzat:
A szkeptikus irányzat a megarai iskolából nõtt ki, s nevét a szkepteszthai [g] = vizsgál, kutat kifejezésbõl kapta. A szkeptikusok a másik két irányzatot dogmatikusnak tartja, mert két olyan tétele van az epikureus és sztoikus irányzatnak, amelyet a szkeptikusok kétségbe vonnak: egyrészt a külvilágról megfelelõ módszerekkel igaz ismeretet alkothatunk, másrészt az igazság visszavezethetõ valamilyen objektív kritériumra. Mivel a szkeptikusok ez utóbbit is tagadják, ezáltal a fizikát (mely a kozmoszt vizsgálja) sem tartják filozófiai diszciplinának. Véleményük szerint nincsenek objektív igazságok, és ennek megfelelõen nem is alkothatunk ilyeneket. Ún. troposzokkal ([g] = mód, fordulat) cáfolják a külvilág objektív megismerésének lehetõségét. (Vagyis nem alkothatunk abszolut érvényû kijelentéseket.) A logika feladata az, hogy ezeket az érveket kidolgozza. Végkövetkeztetésként az ítéletektõl való tartózkodásra ösztönöznek, azaz az epokhé-ra (epokhé [g] = felfüggesztés), hiszen nem bízhatunk sem az érzékeinkben sem a gondolkodásban, mert csak pillanatnyi, változó igazságokra ébreszthetnek bennünket. Csak ilyen módon õrizhetjük meg lelki egyensúlyunkat, mert ellenkezõ esetben felesleges konfliktusoknak teszi ki magát az ember. A troposzok leginkább Pürrhón (Kr.e. 360-270) nevéhez kapcsolódnak, de jeles képviselõje még az irányzatnak Sextus Empiricus is.
A szkepszis a késõbbi korok filozófusainál is a kutatás kiindulópontjaként szolgált, mint pl. Szent Ágoston, Descartes, Berkeley, Hume, Kant esetében.

B) Sztoicizmus:
Az irányzat az athéni Sztoa Poikilérõl, a Tarka Csarnokról, filozófiai ténykedésük helyszínérõl kapta a nevét, s elsõ képviselõje s az iskola alapítója kitioni Zénon volt. Tanaikat illettõen a cinikus iskola követõinek tekinthetõk a sztoikusok, s az iskola történetileg három korszakra tagolható: 1. korai korszak a Kr.e.IV-II.sz-ban, képviselõje: Kitioni Zénon és Kleanthész. 2. középsõ sztoa a Kr.e. II-I.sz-ban már fõleg a Római birodalom területén hatott, képviselõje: Panaitiosz. 3. Késõ sztoa a Kr.e.I-Kr.u. II.sz-ban, s képviselõi: Seneca, Epiktétosz, Marcus Aurelius.
A szoikusok a filozófiát logikára, fizikára, és etikára osztották fel. A világot panteista világszemlélet keretén belül értelmezték, azaz a logosz és a phüzisz számukra gyakorlatilag egy és ugyanaz. Arisztotelész nyomán két alapvetõ principiumot tételeznek, a passzív anyagot, és az aktív, tevékeny anyagot (logosz). A logosz a világértelem, mely mint lélegzet bevonja a tulajdonság nélküli anyagot, s ezáltal ésszerúséget visz a természetbe. A világértelem a kozmoszban, az emberben és a tárgyi világban egyaránt tevékenyen jelen van. A kozmikus szimpátia elve alapján így minden létezõ egymással összefüggésben állva egy kölcsönösen összetartozó egységet alkot. Midõn az emberi értelem is a világértelem része, ezért az ember feladata és kötelessége mindenekfelett az, hogy e világértelem elvárásait figyelembe véve élje az életét.Tartózkodnia kell a külvilág hatásaitól s a vágyaktól, mert csak így tud a természet kívánalmai szerint élni. A szenvedélymentesség, apatheia révén érheti el a bölcs a lélek teljes függetlenségét és szabadságát, hiszen be kell látnia, hogy csak azokat a dolgokat kell komolyan számba vennie, melyek tõle függnek, mert ezeket képes befolyásolni, a rajta kivül álló tényezõket pedig ki kell iktatnia a látókörébõl, hiszen ezeket nem képes megváltoztatni. A lélek függetlensége érdekében mindenre elszántak voltak ezek a bölcselõk, számosan az öngyilkosságtól sem riadtak vissza.
Logikájukban a megismerés folyamatát a következõ lépésekre osztják fel: 1. érzékelés, 2. az érzetekrõl kialakult képzet (phantaszia), 3. a lélek mérlegeli a képzet igaz vagy hamis voltát. Ha igaznak ítéli, akkor "asszenzióval illeti" (lat. assensio = beleegyezés, ráhangolódás), ha viszont tévesnek ítéli, akkor megvonja a képzettõl az assensiot. 4. Az assensioval illetett képzet az értelembe, azaz vezérlõ lélekrészbe (hégemonikonba) kerül, és részévé válik a tudásnak.

C) Epikureusok:
Az iskolát alapító Epikurosz (Kr.e.341-270) Számosz szigetén kezdett tanulmányokat folytatni, majd Athénban filozófiai iskolát alapított, amelyet nemre, korra és rangra való tekintet nélkül bárki látogathatott. Az iskola tagjait vitáik helyszínére utalva a "Kert filozófusinak" is nevezik. Epikurosz a démokritoszi atomelméletbõl kiindulva alkotta meg etikai nézeteit s az un. hedonista életfelfogást. Ennek értelmében elutasította a haláltól való félelelmet, s magát a halált is mint az atomokra való széthullást, s nem mint végsõ pusztulást tanította. Logikai tanításából csak az igazság kritériumára vonatkozó megállapítása maradt ránk: az élõlények alapvetõ és elsõdleges érzésének a gyönyörûséget és a fájdalmat tekinti. Ennek megfelelõen a helyes tett és az igaz ismeret kísérõjének a gyönyör érzését, a helytelen tett és a téves ismeret kísérõjének a fájdalom érzését tartja. Etikai szempontból az élet értelmét a lélek nyugodt, indulatoktól mentes állapotában jelöli meg. Ez az ataraxia (zavaroktól való mentesség), amely a mérsékelt, filozófiailag elvárható gyönyörûség érzését ébreszti a lélekben. Az ataraxia jegyében hírdeti a közélettõl való tartózkodás és a társadalomból való kivonulás eszméjét is. A hedonéra ([g.] = gyönyörûség) épülõ filozófiai rendszerét hedonizmusnak nevezzük. De a hedonizmus két rételembben is használatos: 1) mértékletes élet(mód), a fájdalom elkerülése, 2) a gyönyörök halmozása. Ez utóbbi nem vonatkoztatható az epikuroszi tanításra.