DEZS.EXTRA.HU
tételek gyűjteménye
 

Kezdőlap
Tételek
gardening.ro erdélyi kertészeti portál

A felvilágosodás PDF Nyomtatás E-mail
Írta: dezs   
Share this!
Filozófia tétel

A felvilágosodás

 

A felvilágosodás pozíciói és céljai

“Ez a minden irányban ható erjedés áthatott, magával ragadott mindent, amit maga előtt talált, mint egy gátját áttörő folyam. A tudományok elveitől a kinyilatkoztatott vallás alapjáig a metafizika problémáitól az ízlés kérdéséig, a zenétől a morálig, a teológia vitatott kérdésétől a gazdaság és kereskedelem kérdéséig minden vita és elemzések tárgyává vált. “   (D’Alembert, 1759)

A felvilágosítók a lakosság valamennyi rétegéből jöttek, tanárok, tisztviselők, kereskedők tették magukévá az új szellemet, és fáradoztak azon, hogy “felvilágosító módon” tevékenykedjenek. A XVIII. században  mintegy “korszakváltást” éreztek ezek az emberek. A világ többé nem maradhat változatlan, s elképzelhetetlennek tűnt a barbárság korába való visszaesés. Ez tükröződik vissza a felvilágosodás különböző elnevezéseiben is: pl. a fény százada. A hagyományos tekintélyektől való elszakadás áttörésének érezték.

 

“A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való kételenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele.” Merj a magad értelmére támaszkodni! (Sapere aude!) –mondja a felvilágosodás jelmondata.

   “Restség és gyávaság okozza, hogy az emberiség oly nagy része habár a természet már rég felszabadította az idegen vezetés alól (naturaliter maiorannes), szívesen kiskorú marad egész életében, s azt is, hogy másoknak oly könnyű ezek gyámjává feltolni magukat. Kiskorúnak lenni kényelmes. Ha van egy könyvem, amely eszemül, egy lelkipásztotom, aki lelkiismeretemül szolgál, s egy orvosom, aki megszabja az étrendemet stb., akkor igazán nincs szükségem arra, hogy magam fáradozzam. Ha fizetni tudok, nem kell gondolkodnom, elvégzik helyettem mások ezt a bosszantó munkát...”

   “Az egyes embereknek nagyon nehéz tehát a szinte természetévé vált kiskorúságból kivergődnie. Valósággal megszerette, s egyelőre valóban képtelen arra, hogy a saját fejével gondolkodjék, mivel soha nem is engedték, hogy megpróbálja. A természeti adottságok értelmes felhasználásának vagy inkább a velük való visszaélésnek mechanikus eszközei: a szabályzatok és formulák - az örökös kiskorúság béklyói. Még aki levetné azokat, az is csak bizonytalanul ugranék át a legkeskenyebb árkon is, mivel nem szokott hozzá a szabad mozgáshoz. Ezért csak keveseknek sikerült, hogy önálló szellemi tevékenységgel kilábaljanak a kiskorúságból és biztosan járjanak...”

   “E felvilágosodáshoz azonban semmi egyéb nem kell, csak szabadság, annak is a legártalmatlanabb fajtája: nevezetesen az ész minden kérdésben való nyílvános használatának szabadsága. De már hallom is mindenfelől a kiáltást: ne okoskodjatok! A tiszt így szól: ne okoskodjatok, hanem gyakorlatozzatok! A pénzügyi tanácsos: ne okoskodjatok, hanem fizessetek! A pap: ne okoskodjatok, hanem higgyetek! (A világon csak egyetlen úr mondja: okoskodjatok, amennyit akartok, de engedelmeskedjetek!) S ez a szabadság megannyi korlátozása. De melyik korlátozás akadályozza a felvilágosodást, melyik nem? S melyik az, amely egyenesen előmozdítja? –Felelek: az ész nyílvános használatának mindenkor szabadnak kell lennie, mert egyedül ez képes megvalósítani az emberek között a felvilágosodást. “   (Kant, 1784)

 

Mármost annak, hogy az ember (konkrétan a felvilágosodás eszményeitől megfertőzve) megkísérli kezébe venni saját történelmét, technikai – civilizatorikus, valamint politikai és intellektuális okai vannak.

   A XVII. század tudományos ismereteit a gyakorlatban a természeti erőkkel vívott harcban alkalmazták, s ez racionálisabb gazdálkodáshoz vezetett. A közlekedési utak, és a kommunikáció javítása elavultnak tüntette fel a hagyományos és kis részekre osztott politikai rendet. A lassan kialakuló új középréteg egyre kevésbé nyugodott bele a feudális privikégiumokba.

   A felvilágosodás legfontosabb műve az emberi haladás manifesztuma “A tudományok, a művészet és a kézművesség enciklopédiája” (Encyclopédie au Dictionnaire raisonné des Sciences des Arts et des Métiers), amelyen több mint ötven szerző dolgozott együtt. Köztük: Diderot, D’Alembert, Voltaire, Condillac, D’Holbach. (1746-1776, 36 kötet)

   1750-ben jelent meg Diderot programadó bevezetésével az Enciklopédia előzetes bejelentése:  “...fel kell vázolni egy általános képet az emberi szellem erőfeszítéseiről valamennyi területen és évszázadban.”

Az Enciklopédia módszertani alapjai a természettudományokat követik. A matematikai tudományos eljárásnak kell az ember emancipációjához hozzájárulnia, a mítoszt és a babonát a “racionalitás vitájának” kell helyettesítenie: “A felvilágosodás értelmében a gondolkodás egy egységes, tudományos rend létrehozása a tényismereteknek elvekből való levezetése, értelmezzék bár ezeket az elveket önkényesen felvett axiómáknak, vele született eszméknek vagy legmagasabb rendű elvonatkoztatásoknak.” (Adorno)

 

Az emberiségnek ez a felemelkedése a mítosztól a logoszhoz a nagykorúvá válásnak ez a folyamata Auguste Comte szerint három stádiumban zajlik le, amelyekben minden individuum végighalad élete folyamán. A gondolkodás a fantáziából indul ki és egyre inkább tudománnyá válok. Végbemegy az emancipáció s így az önmegismerés folyamata.

 

Ez megszünteti az ember és tőle idegen. Ellenséges világ közötti, s egyben az ember lelkén belül vébemenő hasadást: az embernek nem kell félnie többé a benne rejlő démonitól és bűnösségtől, mert képes fokozatosan megismerni és alkalmazni az öntökéletesítésre szolgáló eszközöket a “természet“ (környezete és saját lelki struktúrája) megfigyelésével. Szabad önmeghatározásra hivatott, olyan boldogságra, amelyre –a társadalmi célok ésszerű mérlegelésével- újra meg újra törekedni kell, és ezeket ismételten meg kell fogalmazni. Ezen életcél elérésének legfőbb fokmérője az elért célra használt energiák hasznossága. Az egyes egyén törekvését ezért egyensúlyba kell hozni a társadalom szükségleteivel.

   Conte nem tagadja szertelenségét, destruktív indulatait. Ellenkezőleg: feloldódó ellentétbe állítja a közjóval, amelynek alárendelődni azt jelenti, mint elérni és biztosítani a racionális elérhető egyéni boldogságot, összhangban a közösség szükségleteivel.

 

Kant

Kant nem helyezi a megismerés elemzése elé a szubjektum és objektum elválasztását, mint Descartes, hanem csak ebből az elemzésből nyeri. Az én empirikus megismerése bizonyosságának ugyanazok az okai, mint a külvilág tárgyainak.

   Szerinte nincs dolgunk más tárgyakkal, csak a lehetséges tapasztalatokhoz tartozókkal, éppen azért, mert más tárgyak semmiféle tapasztalatban nem adódnak számunkra, s így semmisek. Az anyag valósága nem egy térképzetünkön kívüli lényekben van, hanem közvetlenül a külső tapasztalatban, az érzékelésben. Az érzékelés maga a valóság. Az, ami megmutatkozik számunkra, a jelenség, a fenomén, csupán tárgya a tapasztalatnak. De mint olyan sohasem tekinthetjük másként, csak a tapasztalat feltételéből.

   A természettudomány nem fedezheti fel azt, ami nem jelenség. Nincs is rá szükség a jelenség megmagyarázásához. A természettudományokhoz hasonlóan a kritikai filozófiának sem kellene hagynia eltéríteni magát a tapasztalat struktúrájára a lehetséges megismerésre vonatkozó kérdésétől. Kantnál nem a dolgok létezéséről, hanem a megismerésükről van szó. Az, hogy a “magánvaló dolgot” nem ismerjük meg, nem jelent semmi negatívat, csak a kritikai filozófia egy alapvető belátása fejeződik ki benne.

   A gondolkodásnak az a különös teljesítménye, hogy lehetővé teszi a “tárgyiságot” éppen azáltal, hogy az érzéki sokféleséget meghatározott gondolati szempontok szerint rendezi. A tapasztalat nem önmagában meghatározott valami, hanem egy előrehaladó folyamat. Ennélfogva a tapasztalat mindenkori elért szintje mindig viszonylagos ahhoz képest, amit egyáltalában el lehet érni, az abszolút teljesség eszméjéhez képest. Ez az eszme késztet bennünket folyton arra, hogy egyre tovább lépjünk a tapasztalatban. S ne hagyjunk fel kérdéseinkkel. Ez a produktivitás az igazság voltaképpeni előfeltétele. Ez új ismereteket alkot, amelyre az ész tesz szert az előrehaladó szintézis során.

 

Hegel, Georg Wilhelm Friedrich (1770-1831)

“De a megismerés vizsgálata nem történhetik másképp, csak a megismerés útján. Ezt az úgynevezett szerszámot megvizsgálni nem egyéb, mint azt megismerni. Megismerni akarni azonban mielőtt megismerünk éppoly képtelen, mint ama skolasztikusnak bölcs szándéka, aki úszni akar tanulni, mielőtt a vízbe merészkedik.” (Hegel, Enciklopédia. I. 46.)

   Hegel magát az ellentmondást teszi meg filozófiájának alapjává. Meghasonlottság és kettészakadás nem egyedül a filozófiában mutatkozik meg (a szubjektumra és objektumra szakadás az empirizmus, racionalizmus elszakadása...), hanem Hegel korának történelmi valóságában is, amely a francia forradalomnak a politikai meghasonlásnak a kora.

   Hegel arra a feladatra vállalkozott, hogy végigkövesse a filozófia egészének mozgását, úgy hogy véleménye szerint filozófiai rendszerének kifejtésésével nem lehetséges többé egy filozófia felvázolása. Ugyanis az abszolút szellem filozófiája a gondolkodásnak a valósághoz való összes vonatkozását felvette magába. Ily módon Hegel rendszere a filozófia fejlődésének végét alkotja, s így egyben ennek kiteljesedése. Valamely soha el nem gondoltnak új kifejezésére tett kísérlet új fogalmiságot kíván, amely magas követelmények elé állítja az olvasót. De Hegel tudatában van ennek a ténynek: “A legérthetőbbnek tehát azokat az írókat, prédikátorokat, szónokokat stb. tartják, akik olvasóiknak, vagy hallgatóiknak olyan dolgokat mondanak, amelyeket ők már könyv nélkül tudnak, amelyek nekik megszokottak és maguktól értetődők. (Hegel: A filozófiai tudományok enciklopédiája. I. 40. o.).

Fő művei: A szellem fenomenológiája (1807), A logika tudománya (1812-1816), Enciklopédia (1817), Jogfilozófia (1821), Esztétika (1820-1829).

   Halála után műveit, közöttük az előadásairól készült jegyzeteket is “Az elhunyt baráti köre” adta ki.

 

Rousseau, Jean Jacques (1712-1778)

“Genfben születtem 1712-ben, mint Isaac Rousseau polgár és Susanne Bernard polgárnő gyermeke. Abból a nagyon szerény vagyonból, ami 15 gyermeke között oszlott meg, apámra fóformán semmi sem maradt, úgyhogy órásmesterségből kellett fenntartania magát. Ehhez egyébként kitűnően értett. Anyám, Bernard lelkész lánya, gazdagabb volt, szép és okos. Apám nem egykönnyen nyerte el.” –így mutatja be szüleit Rousseau szüleit a Vallomásokban.

   A művészetekről és tudományokról szóló értekezés 1750-ben jelent meg. Ez megnyerte a dijoni akadémia díját, de nem a filozófustársak rokonszenvét. Az Első értekezés megjelenését követő vitában felsorakoztak Rousseau tézise –azaz a művészetek és tudományok haladásának ára, az ember erkölcsi integritásának megbomlása, a hazafiúi erények elvesztése.

 

Rousseau második Értekezése – Az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól –szintén a dijoni akadémia pályázatára írta, immár “a genfi polgár” cím öntudatos aláírásával. Ám a radikális egalitárius eszmefuttatás, mely tagadja a tulajdon, az egyenlőség természetjogi megalapozhatóságát, nem nyert díjat.

   1756-ban Rousseau kiköltözött Montmorency-ba, Madame d’Épinay kastélyának kertjében találván romantikus menedékre. Itt írja legfontosabb műveit, az Új Heloise-t, A társadalmi szerződést, és az Emilt.

 

Locke, John (1632-1704)

Angol filozófus, a modern empirizmus és a liberális politikai filozófia megalapítója. Ismeretelméleti főműve Az Értekezés az emberi értelemről meghatározta a francia felvilágosodás fő vonulata –Voltaire, Condillac és Helvetius –episztemológiai felfogását, az érzéki benyomásokból kiindulva az egész fizikai és erkölcsi világot felépítő empirista álláspontot. Az erkölcsi eszmék vonatkozásaiban Voltaire kételyeit is megfogalmazta a Locke-i empirizmussal kapcsolatban: szerinte szélsőséges relativizmushoz vezet, ha erkölcsi eszméink, és normáink kizárólagos forrása a tapasztalati világ gyakorlati moralitása. Rousseau mindenek előtt társadalomfilozófiai fő művére, az Értekezés a polgári kormányzatról (mely 1690-ben jelent meg, de fő szövege már a “dicsőséges forradalom” –1689- előtti években készen állt) címűre hivatkozik, hol egyetértően (mind a szabadnak és egyenlőnek született emberek tézise kapcsán), hol kritikusan (mint a tulajdon természetes jognak tekintő liberális koncepció, illetve a hatalommegosztás elve vonatkozásában). Locke-nak A vallási türelemről írt levele kapcsán Rousseau attitűdje kevésbé egyértelmű, mint Voltaire-é, aki a maga tolerancia-traktátusának példaképeként kezelte: Rousseau nem fogadja el a vallásszabadság angolszász modelljét, mely gyülekezési szabadságon alapul. Eszménye inkább a kereszténység előtti nemzeti (törzsi) vallásfelfogás, mely a választott nép és Istene kizárólagos kapcsolatán alapul. Locke utolsó műve a Kereszténység ésszerűsége (1695) szintén távol áll Rousseau emotív-szubjektív vallásfelfogásától, bár a bibliai csodák demisztifikálásának törekvése, a krisztusi élet erkölcsi példaként való felfogása azonos minden, XVIII. századi deista és teista szerzőnél, akik közös kiindulópontja Locke ésszerű kereszténységkoncepciója.

 

Diderot, Denis (1713-1784)

A francia felvilágosodás egyik legeredetibb gondolkodója. Az Enciklopédiának, a korszak legfontosabb szellemi vállalkozásának főszerkesztője. Majdnem egy évtizedig nagy párizsi szegénységben együtt élt –s mint morálfilozófiai munkáik sok közös témája igazolja: együtt gondolkodott –Rousseau-val. Az Enciklopédia V. Kötetében még együtt publikáltak. Az “általános akarat” kategóriája először e két Enciklopédia cikkben jelenik meg. Rousseau Első Értekezése (A tudományokról és a művészetekről) is kapcsolatos Diderot-val: a vincennes-i fegyházban “ateizmus” vádjával letartóztatott fogolyfilozófus látogatásakor fedezte fel Rousseau a dijoni akadémia kérdését, s először Diderot-val tanácskozta meg az adandó választ. Rousseau Második Értekezése (Az egyenlőtlenség eredetéről) egyik passzusát –Rousseau vallomásai szerint- Diderot írta (a közömbös filozófusról szólót). Az Enciklopédia “Genf” címszavának megírására Diderot nem a “genfi polgárt”, hanem szerkesztőtársát, D’Alembert-et kérte fel, ami Rousseau haragját váltotta ki. 1758 a két filozófus tragikus szakításának éve: Rousseau az Új Heloise című regényében ugyan még lehetségesnek tartja az ateista és deista főhősök barátságát, de műveiben egyre inkább a felvilágosodás “standard” (materialista-szkeptikus) vonalától való elhatárolódása a domináns. Az Emil szavojai vikáriusa vall a legmegragadóbban a korszak filozófusaival való elvi kibékíthetetlenségről a rousseau-i emotív Istenhitnek, hogy A társadalmi szerződésben már halállal fenyegesse a “törvény előtt hazudó” ateistákat. Mindazonáltal sok közös téma tér vissza mindkettőjük írásában: Helvetius A szellemről, illetve az Emberről írt műveinek egyoldalú egoizmuselméletét egyformán bírálják csakúgy, mint a felvilágosult despotizmus Voltaire-nek oly kedves elméletét. (Diderot: Helvetius cáfolata, 1773)

 

Montesquieu, Charles-Louis de Secondat, baron de La Bréde et de

A nagy század első író-gondolkodó nemzedékének legnagyobb alakja Montesquieu. Fő művei: Perzsa levelek, A rómaiak nagysága és hanyatlása, A törvények szelleme. A bevezetés a Perzsa levelekhez:

“Nem írok itt ajánlást és nem kérek pártfogást könyvemnek; ha jó, úgyis olvasni fogják, ha meg rossz, nem nagyon töröm magam érte, hogy olvassák.

   Előrebocsátom ezt a csokornyi levelet, hogy kipróbáljam a közönség ízlését;maradt még jócskán a tárcámban, s később majd azokat is kiadhatom.

   De csak azzal a föltétellel, ha ismeretlen maradhatok;mert mihelyt megtudják nevemet, nyomban elhallgatok. Ismerek egy asszonyt: egészen jó a járása, de ha figyelik, tüstént bicegni kezd. Éppen elég hibája van a művemnek; semmi kedvem még személyemet is bírálat elé tárni. Ha megtudnák, ki vagyok, azt mondanák: könyve sehogyan sem illik egyéniségéhez, s idejét jobbra fordíthatná; az ilyesmi nem méltó komoly emberhez. A kritikusok sosem mulasztják el az effajta megjegyzéseket, mert nem kívánnak különösebb szellemi erőfeszítést.

   Ezek a perzsák, akik itt leveleznek, együtt laktak velem; közösen folyt az életünk. Úgy tekintettek, mint aki egy másik világból való, ezért nem is rejtegettek semmit előttem. “

   “Én tehát csak fordító vagyok, s mindössze az volt a gondom, hogy a művet a mi felfogásunkhoz alkalmazzam. Amennyire tőlem telt, megkíméltem az olvasót a sajátos ázsiai stílustól...amely halálra untatta volna.”

   Fő művei: Elmélkedés a rómaiak nagyságának és hanyatlásának okairól (1975), Perzsa levelek (1721), A törvények szelleméről (1962)

 

Részletek A törvények szelleméről című művéből (1748):

“Ha a törvényhozó hatalom a végrejhajtó hatalommal ugyanabban a személyben vagy ugyanabban a hatósági testületben egyesül, nincsen szabadság, mivel attól lehet tartani, hogy az ilyen uralkodó vagy az ilyen testület zsarnoki törvényeket fog hozni, és azokat zsarnoki módon fogja végrehajtani.

   Akkor sincsen szabadság, ha a bírói hatalom nincsen elválasztva a törvényhozó, valamint a végrehajtó hatalomtól.”    “...,az állampolgárok élete és vagyona fölötti hatalom önkényes lenne, mert a bíró törvényhozó is volna.”

   “...az a helyes, ha minden fontosabb helyen a lakosok maguk választanak maguk számára képviselőket...minden állampolgárt meg kell illessen az a jog, hogy szavazzon a képviselőválasztáson...a törvényhozó hatalomnak...lehetősége kell hogy legyen arra, hogy megvizsgálja, minként hajtják végre az általa hozott törvényeket.”

 

Voltaire, Francois-Marie Arouet (1694-1778)

A fölvilágosodás új irodalmi műfajt teremtett, a filozófiai elbeszélést. Voltaire (1694-1778) fantasztikus vagy keleti környezetben játszódó regényei bírálták az önmagukat túlélt feudális viszonyokat. Az emberi életet szerinte az ésszerűségnek, a rációnak kell kormányoznia. Legélesebben a vallási vakbuzgóságot támadta, de hitt a büntető és jutalmazó Istenben. Voltaire nem akarta, hogy a vallás keveredjen a közügyekkel.

   Habár minden idők egyik legsikeresebb drámaírója s a század legünnepeltebb költője volt, ma már nem játsszák tragédiáit, s nem olvassák, nem is adják ki verses műveit. Egyrészt, mivel ezek elég konvencionálisak voltak, s a hagyományos klasszicista formákat csak érzelmes retorikával, ékes okfejtésekkel tudták telíteni, másrészt, mert a “nagy műfajok” (ahogy ő nevezte őket) nehezen engedtek annak a didaktikus hévnek, amely tollát vezette. Levelezése viszont, amelyet sokan legsajátosabb remekének tartanak, egyedülálló történelmi, irodalmi és pszichológiai dokumentum. Fő művei: Válogatott levelek, Összes regényei és elbeszélései, Filozófiai ábécé.

 

Descartes, René (1596-1650)

Az újkor egyik legnagyobb hatású gondolkodója. Descartes szubsztantív lélekfelfogásra vonatkozó nézetét Rousseau a “szavojai vikárius hitvallásá” –ban felhasználja filozófustársai materialista monizmusa ellenében.

 
< Előző   Következő >
Tanulási segédletek
Kötelező olvasmányok elemzései
Irodalom vázlatok
Történelem tételek
Nyelvtan tételek
Számítástechnika tételek
Szociológia tételek
Angol tételek
Növényvédőszer kémia tételek
Elsősegély tételek
Vállalkozásgazdaságtan tételek
Irodalom tételek 2.
Nyelvtan szóbeli tételek
Történelem tételek 2.
Biológia tételek
Angol szóbeli tételek
Angol nyelvtan tételek
Irodalom tételek 3.
Filozófia tételek
free counters
 
Template source from www.webhomez.net. Converted to Mambo template by Your Mambo Design.
© 2017 dezs.extra.hu - tételek gyűjteménye
Joomla egy nyílt forráskódú rendszer, mely a GNU/GPL Licensz alatt áll.