DEZS.EXTRA.HU
tételek gyűjteménye
 

Kezdőlap
Tételek
gardening.ro erdélyi kertészeti portál

Berzsenyi emberi, költői arca néhány szabadon választott mű elemzésével, értelmezésével PDF Nyomtatás E-mail
Írta: dezs   
Share this!

Berzsenyi Dániel abban a korban élt és alkotott, amikor a klasszicizmus még fő irányzatnak számított az irodalomban, de már a következő áramlat, a romantika is bontogatta szárnyait. A kettő közötti ellentét, a választási kényszer meghatározta költői működését. A művészeti irányzatok mellett költészetére rányomta bélyegét vidéki életformája és az ezzel járó elszigetelt magánya is.ű

 


 

Pályájának korai szakaszában versei világosan elhatárolható két csoportra oszlanak: rímes-hangsúlyos szerelmes versekre és klasszikus mértékre szedett hazafias ódákra. Az a három darab, amelyet Kis János 1803-ban Kazinczynak küldött, az óda műfajához sorolható, jóllehet A REGGEL rímes költemény. Ennek a versnek a két utolsó szakasza jól jellemzi a sömjéni és később a kezdeti niklai időszak költői önszemléletét: "A nagy lélek önként az aetherben/Héjáztatja szabad szárnyait/Nem tartja itt fojtva porkötélben/Az égi tűz nemes lángjait." Berzsenyi költeményeiben többször is előforduló látomás ez a költő röptéről, aki elszakad a kicsinyes napi gondoktól, s a lélekben lobogó égi tűz lángolását kiszabadítja a fojtó porkötélből. Tudjuk, csaknem egy évtizedig titokban verselgetett, miközben kitűnő gazda volt. Valóságos kettős életet élt: munka után, estefelé, ha már "cselédit" (tágabban értelmezett családi környezetét) nyugodni eresztette, egy maga alkotta külön költői világba húzódott, s a múzsákkal való társalgással próbálta vigasztalni magát élete egyhangúságáért, itt szerette volna gyógyítani sebzett önérzetét. Poétai álomvilágában, a képzelődések országában "egy szebb lelki világ szent óráit" élhette át. Ilyenkor nem volt magányos: a gyertya pislogó lángjai mellett a csodált Horatius ódáit, Gessner és Matthisson verseit olvasva virrasztott. Ez volt az ő igazi élete; a nappali, a megszokott csupán afféle nyűgös kötelességként súlyosodott rá. A falusi földesúri életforma és teremtett költői ideálvilágának kiáltó ellentéte nemcsak verseinek volt egyik ihlető forrása, hanem egész életének legsúlyosabb, feloldhatatlan problémája is lett, s többek között ez okozhatta költészetének korai kifulladását is.

Horatius költészete s az ún. horatiusi életfilozófia: a végletes érzelmektől való óvakodás, az "arany középszer" életelvvé emelése, a sztoikusan bölcs megelégedés, belenyugvás a neki rendelt sorsba, az ifjúság örömeinek józan élvezete látszólag meghatározta életét és költészetét. Nemcsak azért kapta a "magyar Horatius" nevet, mert témában, versformában sok ösztönzést kapott és vett át az antik mintaképtől, hanem azért is, mert megpróbálta magáévá tenni, mintegy magára erőszakolni annak sajátos, kétezer évvel korábbi életfilozófiáját is. Ebből az életbölcsességből mindenekelőtt a megelégedésre, a megelégedettség illúziójára volt legnagyobb szüksége, vágyainak, ábrándjainak, törekvéseinek bölcs önkorlátozására, kényszerű adottságainak, megváltoztathatatlan körülményeinek filozofikus tudomásulvételére. A kiszolgáltatottság, a tehetetlenség tragikus érzését szerette volna kárpótolni a "megelégedéssel": elfogadni az elfogadhatatlant, belenyugodni a neki rendelt sorsba, "osztályrészébe". HORÁC című költeményében ezért a fő hangsúly a pillanatnyi jelen értékeinek felfedezésére esik. A romantikus eredetiség bűvöletében élő kritikusai kifogásolhatták verseit, de hogy milyen merész módon használta a kapott nyersanyagot, arra épp ez a költemény lehet a legjobb példa. Horatius a maga carmenjét bölcs tanácsokkal zárja le, erkölcsi tanulsággal kerekíti ki:

"Amíg szánkon a szó, már tovatűnt a nap:/élvezd, míg teheted; holnapokat, Leuconoe, ne várj." Berzsenyi a maga művét a két záró hasonlattal a végtelenbe lendíti, nyitottá teszi - felkeltve velük az élet bizonytalanságának, céltalanságának fájdalmas képzetét is: "Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül/Mint a nyíl s zuhogó patak."

OSZTÁLYRÉSZEM c. elégikus ódájában a "megelégedéssel viaskodik: az antik költő filozófiájával próbál felülemelkedni kisszerű életformájából fakadó tragikus életérzésén. A vers csak utal -már múlt időben- a "szelek mérgére", az Odüsszeiából ismert tengerörvényre, a "sok ezer veszélyre". Témája a megérkezés, a partraszállás a békés kikötőben. Mindkét strófa két-két rövid, véglegességet sugalló, egymással mellérendelő viszonyban álló tömör kijelentő mondat. E négy mondat mindegyike ugyanazt a gondolatot variálva a megmásíthatatlanság érzetét kelti. Az élet viharain szerencsésen túljutott "heves ifjú" élete fordulópontjához érkezett: felnőtté vált, a maga ura lett, lezárult egy szakasz az életében. Az "elzárt hely" ugyan védettséget jelent, de a biztonság jóleső érzése mögött ott rejlik az ifjúságtól való búcsúzás rezignált fájdalma, az ábrándokkal, álmokkal való leszámolás keserűsége is: a ráeszmélés az idő visszafordíthatatlanságára. A második strófa jövőt jelentő igealakjai az új életformára való felkészülést jelzik.

A költőnek nagyon is szüksége van az önvigasztalásra, s a "boldog megelégedés" illúziójába ringatja magát. Felsorakoztatja hát a jómódú földbirtokosi élet  nyomós érveit, a kiegyensúlyozott családi élet boldogságát. Mindez azonban egyfajta szembesítéssel történik, olyan összehasonlításban, amelyben saját birtokának gazdagsága, osztályrészéül jutott sorsa mégis szegényesnek, kiábrándítónak hat, akár az antik görög tájak, akár Horatius ligetes, szökőkutas birtokával szemben. A versszakot lezáró kérdő mondat valójában erős állítást tartalmazó felkiáltás, amely grammatikai-gondolati tartalmával ellentétben éppen a rejtegetett, elfojtani vágyott elégedetlenség megnyilvánulása: a földesúri jólét mellett vagy ellenében valami másra, teljesebbre, értékesebbre való sóvárgást takar.

Az ötödik szakaszban nyilvánul meg leginkább az áhított és akart sztoikus nyugalom. A "nehéz szükséget" kizárva bármilyen élethelyzetben, jó és balsorsban egyaránt "mindenütt boldog megelégedéssel" néz az égre. Az előzményeket tekintve éppen nem a dicsekvő, hanem ellenkezőleg, a sorsába beletörődő filozofikus lélek lemondó gesztussal kísért kijelentése ez, olyan emberé, akit nem rendíthet meg nyugalmában semmiféle sorsfordulat. A megszorító "csak" módosítószó egyetlen feltételhez köti csupán a mindenről lemondani tudás képességét, ez pedig Camoena jelenléte, a költészet vigasza. S mintha elszólná magát a költő: az "itt", a korábban még arany kalászt termő vidék már "vadon tájéknak" mutatja magát, mely csak a Múzsa varázshatalma révén lehet szép, "kiderült virány". A költő a Múzsához menekül, mint egyetlen oltalomhoz. Ha minden érték kihull is az emberi életből, ha "vadon tájékra" sodor is a sors, a művészet mindig tartalmassá teheti a létet - erről is szól a költemény.

  "Vajon a boldog megelégedés verse ez? Nem hiszem. Inkább az elfödött, öntudatlan, arany-szavakal eltakart elégedetlenségé, valamely rejtett tragikumé" - állapítja meg Nemes Nagy Ágnes is.

Berzsenyi valóban Horatiustól és a magyar Virág Benedektől kapott klasszicista ösztönzést, de az ókori poéta világszemléletének magára erőltetése nem sikerülhetett: antik versmértékek és formák mögött éppen nem a klasszikus egyensúly, áhított harmónia fedezhető fel, hanem az utánuk való eredménytelen sóvárgás, rezignált melankólia s örökös nyugtalanság. "E magyar Horatius erőteljes külsőségei alatt egy modern ember sebzett mélasága sajog; titáni műfegyelme alatt emberi önmegtagadás; antik, pogány bölcsessége alatt keresztény rezignáció borong. Lírájában a megelégedést, a lelki nyugalmat nem a boldog birtokos magasztalja, hanem az utánuk hasztalan epedő" - állapította meg róla Horváth János. Majd végső összegzésként szűrte le: "A forma antik, a szellem modern visszahatással klasszikus, a nyelvbeli kifejezés félreérthetetlenül, erőteljesen modern: romantikus."

 

 


 

 

A hazafiság, a nemzeti gondolat, a magyarság fennmaradásáért érzett aggodalom nagy erővel jelentkezik irodalmunkban már Bessenyeitől kezdve, de a nemzeti lét és nemlét hamleti kérdése, a régi dicsőség és a törpe jelen önkínzó szembeállítása, a nemzet pusztulásának víziója, a "nagyszerű" halál réme egész reformkori költészetünknek vissza-visszatérő témája. A nemzeti eszmélés, a függetlenségi gondolat Közép- és Kelet-Európában az egyes népek romantikus irodalmának központi magva lett, s ez bizonyos oktató, erkölcsnemesítő társadalmi szerepet rótt a toll mestereire. Berzsenyi is vállalta ezt a

küldetést: a nemzet megmentésére mozgósított, a lelkeket kívánta művelni, nemzetének akart szolgálni hazafias ódáival. Ezek közül a legnevezetesebb A MAGYAROKHOZ (I.) című. A témát illetően kaphatott ösztönzést Horatiustól, tőle kölcsönözte az alkaioszi strófát, a gyönyörködtetve tanítás kívánalmát, sőt még a nyelvi tömörségre is például szolgálhatott. Berzsenyi műve mégsem másolat csupán, hanem önálló, eredeti alkotás. A MAGYAROKHOZ -a nagy mintakép Ad Romanos c. versének egyszövetű, egyetlen szálra fűzött kompozíciójával szemben- izgatott, zaklatott menetű, nagy ellentéteket egymásnak feszítő alkotás. A romlott jelen és a hajdani erő, feddhetetlenség kiáltó kontrasztjának

képei töltik ki a vers 12 strófáját, s az egészet áthatja a nemzet jövőjéért érzett önostorozó aggodalom, a szorongó fájdalom. A költemény pátoszát a reménytelenség hevíti, mely nemigen lát semmi esélyt a romlás folyamatának megállítására. Az óda kulcsszava az erkölcs: a régi, "tiszta" és a mostani, "veszni tért" erkölcs. Ez utóbbi az oka -a kor felfogása szerint- a nemzet hanyatlásának, menthetetlen pusztulásának. Ez a gondolat évtizedek óta érlelődött a köztudatban és az irodalomban, s mind ez ideig Berzsenyi tudta a leghatásosabban megszólaltatni.

A költemény sodró lendülete váltakozva és egyre táguló méretekben villantja össze a kétféle időt, a múltat és a jelent: a múlt dicső nagyságát, erejét s a jelen romlását, erkölcsi züllöttségét. Az első strófa megszólításában már megjelenik a vers szerkesztő elvét alkotó éles szembeállítás, melyt egyúttal erkölcsi ítélet is. Az indítás számonkérő, indulatos kérdései a felháborodó megdöbbenés hangján ostorozzák a jelen elfajulását. A vers címzettje a nemzet, a magyarság, amelyhez egyes szám második személyben szól. Ezzel -az utolsó két szakasz kivételével- dramatizált monológgá válik a mű.

A második vsz. a múlt kemény helytállását idézi. Ez a múlt nem idilli aranykor volt: "vérzivatarok" és testvérviszályok dúlták az országot. Buda vára itt is a nemzeti lét, a függetlenség jelképeként szerepel. Ezt a várat rombolja le most a veszni tért erkölcs s az "undok vipera-fajzatok".

A 4. vsz.-tól három szakaszon át ismét a múlt bizonyító tényei sorakoznak: Buda vára szembeszegült a külső hatalmak túlerejével, a nemzetet nem pusztíthatta el a testvérháborúk sora sem. A nagyság, az erő és a veszélyekkel büszkén szembenéző rendíthetetlenség szilárd alapja a "régi erkölcs" volt.

A következőkben már négy vsz.-ra tágul a fájdalmas önostorozás, a jelen bűneinek itt olvashatjuk legbővebb felsorolását. A lassú halál okozója a belső szétzüllés, a tiszta erkölcs eltűnése, amely úgy pusztította el valaha Rúmát, mint ahogy a benne termő férgek őrlik meg az "éjszaki szélvészt" kiálló "kevély tölgy" gyökereit. Ebben a rendkívüli sodrású költeményben ez az egyetlen részletesen kibontott hasonlat. a lassú halált, az észrevétlen pusztulást kívánja érzékeltetni. A romlásba döntő vétkek: a gyönyörhajhászó elkorcsosulás, a hagományok megvetése, az anyanyelv elhagyása és az idegenmajmolás.

A 11-12. versszakokfelkiáltó mondataiban újra a dicső múlt nagysága zeng - Attila, Árpád és Hunyadi János harcait felmutatva. Egyszerre van itt jelen a büszke öntudat és a csüggedt kiábrándulás, a múlt értékeinek visszasóvárgása és a kétségbeesett tehetetlenség.

Az utolsó két strófában hangváltás következik: a múlt nagy példáinak patetikus felsorolását és a bűnöket szenvedélyesen ostorozó keménységet, az ódai hangot az elégikus váltja fel. A költő lemondó sóhajjal összegzi fájdalmas  tapasztalatait: játékszerek vagunk csupán az örökké változó sors, a "tündér szerencse" kezében; a hajdani nagy és erős birodalmak sorsa pedig történelmi szükségszerűséggé emeli a pusztulást. Ez a lezárás kiteljesíti a pesszimizmust, elsodorja a korábbi feddésben megbúvó reményt is: hátha a beismerés és a vezeklés révén megjavulhatnak az erkölcsök.

Változást tapasztalunk a beszélő és a megszólított viszonyában a kilencedik strófától kezdve. Az egyes szám 2. személy átvált többes szám első személyre: a költő vállalja sorsközösségét az elsiratott nemzettel. Ami a verset oly feledhetetlenné teszi, az elsősorban dübörgő nyelvének romantikája, zengő akusztikája: lépten-nyomon "energiás" szavakra, szókapcsolatokra bukkanunk. Ezeknek poétikai alapja a romantikus túlzás (hiperbola), a meglepő szembeállítás, mely újra és újra meghökkentő metaforákat teremt.

  "Mint a többszöri átdolgozás is bizonyítja, Berzsenyi ezt a költeményét legfontosabb költői megszólalásai egyikének tartotta. Gondolatilag nyilván nem, de érzelmi, indulati tartalmát tekintve tényleg ebben közölte a legfőbbet korával. Eléje vetítette a nemzethalál rémét is, hogy visszarettentsen a pusztulástól, felelősségérzetet keltsen, áldozatvállalásra, egy nemzet megmentésére mozgósítson" - írja Orosz László.

18O4 után szólalnak meg poézisében a bánatos elégiák, melyeknek alaptémája a mulandóság, az idő gyors múlása, minden élő elkerülhetetlen végzete. Elsősorban nem a halálfélelem rettegése szólal meg költeményeiben, sokkal inkább a lélek kiégettsége, elsivárosodása, az ifjúság elmúlta, az öröm és szépség nélküli élet egyhangú monotóniája és az egyre elviselhetetlenebbé váló elmagányosodás. Életéből eltűnnek a magasra röpítő szenvedélyek, érzelmek, köztük a szerelem is.

 

 


 

 

Elégiái közül az utókor az egyik legsikerültebbnek A KÖZELÍTŐ TÉL c. versét ítélte. Komor, vigasztalan hangulat uralkodik a műben, s már a cím is riadalmat sugall a lopva közeledés sejtetésével. A költemény felépítése logikus, könnyen követhető gondolatmenetet mutat. Az első három strófában tagadásra fordított idill jelenik meg: változatosan szövi össze azt, ami elmúlt, és ami itt maradt. Ebből bontakozik ki a durva őszi táj lehangoló képe, mely egyszerre jellemzi az évszakot, az ifjúság örömeinek elvesztését és a kiábrándító niklai környezetet is. A leírásban a vizuális élmény mellett a múló időt auditív eszközökkel is érzékelteti: a strófák meg-megrendülő "r" hangjai a hervadt levelek zizegésére emlékeztetnek. Legszebb példája ennek a második sor. A költői negatív festés, az ősznek a nyár értékeinek hiányával való jellemzése kettős hatást ér el: nemcsak a jelen sivárságára döbbent rá, hanem nagy erővel tudatosítja a múlt értékeinek tragikus, visszahozhatatlan elvesztését is. Annál is inkább, mert a múltat idillé próbálja varázsolni a visszafelé néző emlékezet. A pozitív értékű szavak és antik utalások a niklai kertet díszes ligetté eszményítik, mellyel szemben ott remegnek a jelen gyászának képei.

Az első három szakaszban a természet festésével érzékelteti -látható és hallható formában- az idő kérlelhetetlen múlását. A negyedik strófában a látványból filozófiai általánosítást von le: az idő észrevétlenül tovasiklik, minden csak jelenés, pillanatig tartó tünemény. A repülő idő mindennapos metaforájából egy sajátos gondolatváltással lesz "szárnyas idő", s e "tűnő szárny" körül "lebeg minden". Majd az általános pusztulás hatalmas, széles távlatú képi élményét kapcsolja össze a parányival, a földivel, a kis nefelejcs enyészetével.

Az 5-6. versszakokban a költő saját magára, életére vonatkoztatja az előbbi tételt. Szomorú lemondással veszi tudomásul, hogy észrevétlenül és kihasználatlanul örökre elmúlt ifjúsága. S a közeledő téllel megszakad a természet és az emberi lét sokszor idézett párhuzama: a gyönyörű kort nem hozhatja vissza már semmiféle kikelet, az embernek nem lehet új tavasza. A lélek kiégettsége, halála miatti panasz sír az elégia lezárásában: az eltűnt ifjúság szépségeinek, a Lolli által jelképezett szerelemnek már soha többé nem lehet részese. Az utolsó két vsz.-nak az elmúlt ifjúságra vonatkozó természeti képei újra meg újra visszautalnak az indító három strófára, s rádöbbent, hogy ott sem csupán valóságos, hanem egyúttal leki tájról is szól a vers.

Halálakor, mint Kölcsey írta búcsúztató beszédében: "Elköltözött az ember; a költő a miénk, e nemzeté maradt végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsőséged szent örökségként birandja."

 


 

     

 

OSZTÁLYRÉSZEM A vers egy ódai színezetű episztola, mert végig a horatiusi harmóniáról szól, ami után vágyik, szeretne belenyugodni a sorsába, az osztályrészébe, de nem sikerül neki.

 

 

I-II. versszak: A hajó képet bontja ki. Horatius Licinius Murenához írt versére emlékeztet, amiben Horatius az emberi életutat a viharos tengeri hajózáshoz hasonlítja, arra int, hogy ne menjünk túl messze a parttól, mert a vihar felboríthatja, vagy elsodorhatja a hajót, és nem menjünk túl közel sem a parthoz, mert akkor meg zátonyra futhat a hajó. Meg kell találni a középutat. Berzsenyi ennek a hajónak a végpontját eleveníti fel, amikor a heves ifjú hazatér.

III-IV. versszak: Felsorolja az érveit, hogy miért kellene boldognak lennie, de érezni, hogy ez csak illúzió, mert csak bizonygatja, hogy boldog. A görög városok szépségéhez képest kiábrándító az ő helyzete.

V. versszak: Már rájön, hogy ő csak úgy lehet boldog, ha verseket írhat. Csak a költészet teheti boldoggá. A vers ötvözi mind a romantikus, mind a klasszicista jegyeket. Klasszicista a verselése, mert sapphói strófában íródott, és mert Horatius gondolatait tartalmazza. Romantikus viszont a rezignált szomorú hangvétele, hogy vágyik a harmónia után, de azt nem érheti el.

 

 

 

 
< Előző   Következő >
Tanulási segédletek
Kötelező olvasmányok elemzései
Irodalom vázlatok
Történelem tételek
Nyelvtan tételek
Számítástechnika tételek
Szociológia tételek
Angol tételek
Növényvédőszer kémia tételek
Elsősegély tételek
Vállalkozásgazdaságtan tételek
Irodalom tételek 2.
Nyelvtan szóbeli tételek
Történelem tételek 2.
Biológia tételek
Angol szóbeli tételek
Angol nyelvtan tételek
Irodalom tételek 3.
Filozófia tételek
free counters
 
Template source from www.webhomez.net. Converted to Mambo template by Your Mambo Design.
© 2017 dezs.extra.hu - tételek gyűjteménye
Joomla egy nyílt forráskódú rendszer, mely a GNU/GPL Licensz alatt áll.